Magyar jogi szemle, 1944 (25. évfolyam, 1-18. szám)

1944 / 1. szám - Az államhatalom közlekedési felségjoga

AZ ÁLLAMHATALOM KÖZLEKEDÉSI FELSÉGJOGA 25 ismert jeligéje szerint a jogász élete és legfőbb kötelessége: harc a jogért! És tegyük hozzá: méginkább az igazságért. Nagyon jól tudjuk azt is, — a két világháború eléggé megtanított rá, — hogy nyilvánvaló igazságokért is milyen hosszú és nehéz küzdelmet kell folytatni egyeseknek és nemzeteknek. A vigasztaló azonban az, hogy az igazság végre mindig diadalmaskodik. Én sem adom fel azért a reményt arra nézve, hogy ez a jámbor óhajom, ha van benne igazság, valamikor — lehet, hogy csak a távoli jövőben — megvalósulhat. Hinnünk kell abban, hogy a mai szörnyű világégés után „még jönni kell, még jönni fog" egy boldogabb korszak az emberiségre, amikor az államok és nemzetek nem egymás kiirtását, de a békés együttélést és a kultúra közös elővitelét fogják ideáljokul tekinteni. Ebben az új világban, amit mi öregek már nem érünk meg, lehet majd beszélni olyan jogi ábrándokról is, amiket most szóvá tettem. Utódainknak, a következő koronaügyészeknek lesz azért kötelességük nyilvántartani és alkalmas időben kiharcolni a kir. ügyészség függetlenségét és a koronaügyész megfelelőbb címét. Az államhatalom közlekedési felségjoga. Irta: dr. Markos Olivér államtitkár, egyetemi m. tanár. A külföldi közlekedésjogi és közlekedéspolitikai irodalom állandóan visszatérő témája az a kérdés, hogy a közlekedési feladatok biztosítása és a közlekedési vállalatok üzembentartása állami vagy magángazdasági feladat-e? Amíg a most folyó világháború kitöréséig Anglia és az Amerikai Egyesült Államok közlekedési rendszere a magánvállalkozás elvi alapján állott, addig az utolsó időben Németország, Olaszország, Jugoszlávia, úgyszintén Románia, sőt közvetlenül a jelenlegi háború kitörése előtt Franciaország, az újabb államok közül pedig Szlovákia is erőteljes lépésekkel halad a közlekedési feladatok állami rendszerű megoldása felé. Hovatovább be kell ugyanis látnia, hogy a helyes közlekedés biztosítása a nemzetgazdaság elsőrangú érdeke és éppen ezért a céltudatos közlekedéspolitika irányítását a korszerű államban a kormányhatalom nem engedheti ki kezéből. Ezt az elvet legvilágosabban és leghatározottabban a mai Német Birodalom 1934 december 4-én közzétett közelekedési kerettörvénye fejezi ki, amelynek bevezető szavai szerint: „A nemzetiszocialista államban a közlekedés irányítása állami feladat. A közlekedési eszközök lehetnek magántulajdonban vagy köztulajdonban, mindenkép kötelesek azonban alkalmazkodni azokhoz a közlekedési jogszabályokhoz, amelyeket az egész Birodalom részére egységesen alkotnak meg." A német közlekedési jogszabályoknak ezt az állásfoglalását a német közlekedéspolitikai írók (közöttük elsősorban J. Vogt, dr. Ottó Blum, stb.) elméleti szempontból azzal igyekeznek alátámasztani, hogy az államhatalmat kezdettől fogva megillető „közlekedési felségjog" (Verkehrshoheit), az államhatalomnak az állam szuverénitásából eredő azt a kizárólagos jogát jelenti, amelynek alapján egyedül az állam hivatott a közlekedéspolitikát irányítani és a közlekedési kérdéseket rendezni. A német közlekedéspolitikai