Magyar jogi szemle, 1943 (24. évfolyam, 1-22. szám)

1943 / 1. szám - Patronázs-munka és a Fiatalkorúak Felügyelő Hatósága

338 HARMATH JENŐ ségét, de a Bv. 1U. §-ban írt kemény feltételeknél még mindig enyhébb volna és talán elegendő ahhoz, hogy az igazmondás jogával ne lehessen visszaélni és élni vele csak azon a téren lehessen, ahol azt a közjó vagy bárki jogos magánérdeke szükségessé tette. A Bv. 13. §. 2. és 3. pontjában foglalt jogcímekkel a következő II—III. szám alatt csak azért foglalkozom, mert az itt észlelt hiányok és visszásságok is komoly figyelmet érdemelnek abban az esetben, ha a fentvázolt reformgondolat nem volna életképes. II. A Bv. 13. §. 2. pontja szerint a valóságbizonyításnak helye van, ha az illető tény miatt bűnvádi vagy fegyelmi eljárás van folyamatban. A Btkv. 263. §. 2. pontjával teljesen egyező ezt a jogcímet azzal indokolják, hogy „ezekben az esetekben olyan nyilvános tényekkel állunk szemben, melyeknek a valósággal megegyező elmondását szabad államban nem lehet büntetéssel tilalmazni". A Btkv.-et előkészítő miniszteri értekezleten e jogcím ellen aggályok merültek fel. Felhozták, hogy a feljelentés beadása, nyomozás, vizsgálat még nem jelenti azt, hogy a bűnvádi eljárás folyamatban van s a bűnpernek ebben a stádiumában nem engedhető meg, hogy az illető dehonesztáltassék, sőt az a nézet is felmerült, hogy még a vádhatározat sem jogosít fel senkit arra, hogy a vád alá helyezett egyénről azt mondhassa, „hogy ő azon bűnös cselekményt, mely miatt bíróság előtt fog állani, elkövette". Csemegi Károly erre megjegyezte, hogy vádhatározat esetén nem lehet büntetni azt az egyént, aki felemlíti, hogy valaki valamely cselekmény miatt vád alá helyeztetett. Ebből az következik, hogy a Btkv. alkotóinak az volt a szándéka, hogy a bűnpernek a vádhatározatot megelőző szakában történt hatósági vagy bírói eljárás „felemlítése" esetében a valóságbizonyítás ne legyen megengedve. Kár, hogy ez a korlátozás sem a Btkv.-be, sem a Bv. törvénybe nem került bele, mert a mai jogállapot szerint az, aki ellen bűnvádi vagy fegyelmi eljárást folytatnak, mindaddig, míg az ellene indított eljárást be nem fejezik, — tehát elég hosszú ideig, — ki van téve a sértő megbélyegzésnek, holott a sértőtől elvárható, hogy lesújtó erkölcsi ítéletét addig függessze fel, míg a bíróság a sértett ügyében legalább is vádhatározatot hoz. Ugyanennél a jogcímnél feltűnően visszás az is, hogy míg a törvény a 3. pontban foglalt jogcímnél megvédi a jogerősen elítélt sértettet attól, hogy bűnét sértő céllal felhánytorgassák, a 2. pontban írt jogcímben nem védi meg azt a sértettet, aki ellen még csak folyamatban van a bűnvádi eljárás s akit az ítélet még felmenthet. A sértési cél hiányának megkövetelése tehát ennél a jogcímnél is indokolt volna. Mindez a szigorítás természetesen tárgytalanná válnék, ha az I. pontban foglalt javaslatnak megfelelően általános feltétel gyanánt állíttatnék fel a közérdek vagy jogos magánérdek védelmének célja mellett a támadó fellépés szükségességének igazolása is.