Magyar jogi szemle, 1940 (21. évfolyam, 1-19. szám)

1940 / 15. szám - A jogcímvédelem tanának kérdéséhez

316 kitöltetlen marad. Vagy azért, mert a vevőnek még kiegyenlítetlen adóssága van és el akarja kerülni, hogy hitelezője a megszerzett ingatlant mindjárt végrehajtás alá vonja. Legtöbbször tehát az a helyzet, hogy éppen a birtokbalépett első vevő a rosszhiszemű: ő igyekszik kijátszani hitelezőjét, a kincstárt, stb. Mily méltányossági szempont alapján részesítendő ez védelemben azzal szemben, akire csak erőszakolt és mesterkélt magyarázattal lehet ráolvasni a rosszhiszeműséget? Vagy méltányos az, hogy csak a jogszerző vizsgálja meg a mindennapi embertől el sem várható gondossággal a telekkönyvet s a reávonatkozó egész irattári anyagot, az „anyagi jogosult" ellenben nyugodtan ülhet otthon, bízva a jogfejlődés ama védelmet nyújtó irányában, mely az ingatlanra vonatkozó korlátolt dologi jogot bejegyzés nélkül is biztosítja számára? A m. kir. Kúria újabb gyakorlata szerint „a telekkönyvből ki nem tűnő, egyébként érvényesen fennálló jogról való tudomás hiányának, vagyis a jóhiszeműségnek nemcsak a szerződés kötése előtt és kötésekor, hanem a nyilvánkönyvi jog megszerzését illető telekkönyvi beadvány benyújtásakor, vagyis a rangsor szerzésekor is fenn kell forognia". (P. V. 3848/1928. Grill Uj Dvtár XXVII. 414.). Tehát ha az egészen megszorított feltételek ellenére is jóhiszemű jogszerző éppen a telekkönyvi iktatóhivatalban, közvetlenül kérvénye benyújtása előtt is szerez tudomást egy harmadik igényéről, engednie kell annak ellenére, hogy a vételárat már kifizette, a kölcsönt folyósította, vagy az árut kihitelezte. Hogy mi ennek a szigornak az elvi alapja, szintén hallgat a gyakorlat. Éppen ilyen szűkszavú az egyoldalúan, könyvkivonat, váltó, stb., alapján, valamint a végrehajtási úton jelzálogjogot szerzőkkel szemben elfoglalt álláspontja indokolásánál. Azt állítani és ebben meg is nyugodni viszont, hogy az ily jogszerző nyilvánkönyvi jogait nem a telekkönyvben bízva szerezte, csak az élet alaposabb ismerete nélkül lehet. A gyakorlati élet ma csak olyan jogügyleti formákkal és alakzatokkal operál, amelyek gyorsan, kevés költséggel és utánjárással alkalmazhatók. Különösen a kereskedelmi forgalomra gondolok itt, amely az amúgyis szűk keretek között mozgó hitelügyletek lebonyolításánál a hitelképesség megállapítására nem vehet alkalmazásba olyan eljárási módozatokat, amelyek időveszteséggel és költséggel járnak. Ez a szükségszerűség hívta életre az ú. n. információs-irodák, hiteltudósítók intézményét. Az a nagykereskedő, vagy gyár, amely még hitelben eladásra vállalkozik, csak egészen kivételes esetekben kíván meg előzetes telekkönyvi biztosítást, mert a telekkönyvi állapot helyességének a fenti jogelv szigorú követelményeit is betartó előzetes vizsgálatához, majd a telekkönyvi bejegyzés kieszközléséhez oly hosszú idő kell, hogy ezalatt az ügylet teljesítése az adós szempontjából esetleg már érdekét is vesztheti. De költséges is ez az eljárás.