Magyar jogi szemle, 1939 (20. évfolyam, 1-9, 11. szám)

1939 / 11. szám - A fascista büntetőjogi reform

368 bizottság jeles folyóiratában is szóvá ne tegyem, majdnem egy évvel ezelőtt. Hányszor olvashatjuk büntető ítéletekben ezt a bájos mondatot: „a vádlottnak bizonyítást nyert „cselekvősége" teljes egészében „kimeríti" a vád tárgyává tett bűncselekmény „tényálladékát". A végén aztán odafordul a dolog, hogy nem csupán a szerencsétlen tényálladék „merül ki", hanem a jobb sorsra méltó ítélőbíró megviselt idegszálai is kimerülnek a jó magyaros stílustól. Felmentő ítéletek esetében természetesen ellenkezően áll a dolog: ott a „vádba tett" cselekvőség nem meríti ki azt a bizonyos tényálladékot. De hát voltaképen mi is az a tényálladék, amely már túlontúl megérett könyörtelen kivégzésre, legalább is megfelelő magyar szóval való helyettesítésre. A bűncselekmény tényálladéka nem más, mint az illető büntetendő cselekmény jogi struktúrája, nélkülözhetetlen alkotórészeinek összesége, amelynek hiányában az illető bűncselekményről beszélni nem lehet, így az a mai műnyelven nem is „forogna fenn". A mai bírósági hivatalos stílusban annyira közkeletű „tényálladék" szó olyan csapnivalóan rossz a helyes magyarság szempontjából, hogy a Márkus-féle nagy Jogi Lexikon fel sem vette jogi műszavaink közzé... Természetesen nem tévesztendő össze vele a hivatalos igazságszolgáltatási stílusban szintén közkedveltségnek örvendő „tényállás" szó. Ez nem más, mint a német Taibestand, így hát semmiképen sem sorolható az ős-patinás magyar szavak közé. Jelenti polgári perben annak 1 írói megállapítását, hogy mi történt az illető peres ügyben és a per folyamán, — bűnügyben pedig az illető bűncselekmény elkövetésének és lefolyásának a bizonyítékok szerint való előadását. — Semmi különösebb okunk sincs arra, hogy ehhez a „tényállás" szóhoz netalán görcsösen ragaszkodjunk, de hát jobbnak hiányában ennek még meg lehet kegyelmezni. Vagy lássunk egy másik, szintén kedvetlenül rossz hivatalos kifejezést: „tagadásban levő", — ugyancsak az igazságügyi gyakorlattal való szerves kapcsolatában. A tagadás, a negatív (németül Leugnung), tudvalevőleg nem más, mint kélségbevonása a folyamatban levő bírósági peres ügyben állított tény valóságának. így amikor például egy bűnvádi úton felelősségre vont egyén a kihallgatáskor kijelenti, hogy a feljelentés állításai nem igazak, akkor ő nem tesz mást, mint, hogy az őt szorongató vád valóságát nem ismeri be, tehát — tagad. S ezzel az egyszerű és jó magyar szóval kifejezett magatartás aztán a meghozott határozatban nem is olyan ritkán, ilyen vagy ehez hasonló épületes mondatban jut kifejezésre: „A tagadásban levő X. Y. vádlott főlárgyalási vallomásával szemben a kihallgatott tanúk előadásával bizonyítást nyert, hogy . . . stb." S ha már a tagadásnak — valószínűleg a stilus tömörebbé tétele okából — mindenáron jelzőként kell szerepelnie, vájjon nem helyesebb és magyarosabb ez a kitétel: „a vádat tagadó", — mint a rémületesen magyartalan „tagadásban levő?! . . Méltó igazságszolgáltatási ikerpárja ennek a „beismerésben levő",