Magyar jogi szemle, 1934 (15. évfolyam, 1-10. szám)

1934 / 10. szám - Beck Salamon: Magyar Védjegyjog [Könyvismertetés]

355 való összeütközésből erednek, igen helyesen letárgyalta, áttér az u. n. kollektív védjegyre, amely az 1921:XXII. t.-.-ben nyert szabályozást. Igen helyesek e törvény magyarázatakép előadottak. De talán nem helytállók azok az aggályok, amelyeket szerző a törvényben előforduló „alapszabály, társasági szerződés vagy szabályzat" kifejezések körül támaszt. Engedje meg, hogy az én apaságom és felejthetetlen boldogult Dr. Nitsche kersztapasága mellett létrejött törvényt, mint helyest, megvédjem. Meggondolva használtuk ezeket a kifejezéseket, aminek megindokolása azonban ehelyütt túlmesszire vezetne, ami áll a 6. §-ra vonatkozólag is, ahol szerző a fogalmazást „dadogónak" találja (67. old.) A törvény tizenhárom éves fennállása alatt emiatt semmi nehézség a gyakorlatban fel inem merült. Annak a helyes alapelvnek előrebocsátása mellett, hogy a védjegyjog lajstromozás útján szerezhető és hogy lajstromozás nélkül nincs védjegy, szerző áttér a védjegy megszerzését tárgyazó nagy fejezetre. A védjegy belajslromozásának konstitutív hatályára nézve szerző igen helyesen megjegyzi, hogy az csak elvileg áll, amennyiben ugyanis azok az előfeltételek fennforognak, amelyek a megszerzéshez szükségesek. Ebben a fejezetben szerző ia lajstromozás kérdésével behatóan foglalkozik és ismerteti a nemperes és peres védjegyügyekben követendő eljárást szabályozó 19.751/933. K. M. rendeletet. Részletesen és helyesen tárgyalja a lajstromozó hatóság, a lajstromozatlan adatok, a védjegy meghosszabbítása, a védjegy átruházása kérdéseit. Egyes részletekre itt át nem térhetek, habár igen figyelemreméltók a védjegy külön átírására, a licentiára vonatkozó igen szép fejtegetések és csak röviden megjegyzem: alig helytálló szerzőnek iaz a nézete, hogy a Keresk. Kamara a védjegy oltalomképessége tárgyában határozhat. Ezt az id. rend. a szabad, bíróságnak tartotta fenn. A harmadik fejezetben különös figyelmet érdemelnek az előző használat és az u. n. tilalmi időre („Sperrfrist") vonatkozó igen érdekes fejtegetések. Ez utóbbi értelmében ugyanis a törölt védjegy másnak, mint a volt védjegytulajdonos javára két éven át be nem lajstromozható. Erről és a tilalmi idő jogi természetéről sokat lehetne mondani; szerzőnek ebbeli álláspontja (nagyjában helyes és bátran kijelenthette volna azt is, hogy a mai gyakorlatunk értelmében — egyezően a német gyakorlattal — a tilalmi idő helyt fog: bármely törvényes okból történt légyen a törlés. A negyedik fejezet a védjegyjog tartalmát, ia használatot és a bíróság előtt való érvényesítést tárgyalja, ahol különös szerep jut a kizárólagos használati jognak, amellyel kapcsolatosan igen helytállóan megbeszélés tárgyává teszi szerző a védjegyek közti hasonlóság kérdését, amely a védjegyjogban annyira fontos. Igen érdekesek ebben a fejezetben az eljáró bíróságok (szabadalmi biróság, rendes biróság) hatásköreinek elhatárolására vonatkozó fejtegetések. A védjegy nemhasználatával kapcsolatosan idézi szerző a Kúria P. IV. 1148/1931. sz. Ítéletét és kifogásolja, hogy az Ítélet az abbanhagyást elrendelte ugyan, de a kártérítési igényt elutasította, mert felperes éveken át tudatosan elnézte, hogy alperes használta a védjegyet. Szerzőnek ez a kifogásolása