Magyar jogi szemle, 1933 (14. évfolyam, 1-10. szám)

1933 / 9. szám - Illetékesség haszonbérleti ügyben

310 bályozza, kimondván, hogy ezeknek az üzemeknek és vállalatoknak a tulajdonosai az üzemek helyiségeibe a látogatók által rendszerint magukkal vinni szokott tárgyaknak elvesztése által okozott károkért ugyanolyan felelősséggel tartoznak, mint a vendégfogadósok és szállodások. Az 1920. év márciusában megalkotott döntvénynek gyakorlati alkalmazhatóságát azonban ma már erősen problematikussá teszi a döntvény meghozatalának időpontja után életbelépett 1924. évi XIII. t.-cikk, amely a fogadósok és szállodásoknak korábban korlátlan mértékben fennállott tárgyi kártérítési felelősségét a törvény indokolásában kifejtett gazdasági okokra való figyelemmel eléggé szűkre szábött összegszerű keretek közé szorítja. A most felhivott törvény 2. §-a ugyanis a fogadós által tárgyi alapon (vétkesség nélkül) fizetendő kártérítés legmagasabb mértékét a vendég által fizetett napi szobabér százszoros összegében jelöli meg. A Kúriának a felhivott törvény meghozatala óta tudomásunk szerint nem volt módjában valamely konkrét eset kapcsán ezzel a kérdéssel foglalkoznia. Viszont a törvényhozó figyelmét nyilván ezúttal is elkerülte az a körülmény, hogy a Kúria fentebb hivatkozott 21. számiú jogegységi döntvényére való figyelemmel ez a törvény olyan élő jogterületet is érint, amelyet a törvényhozó a törvény indokolásából kitetsző intentiói szerint talán nem is kivánt volna megbolygatni. Minthogy azonban a 21. számú jogegységi döntvény szorosan értelmezendő szavai szerint a fürdők, kávéházak, éttermek és hasonló természetű üzemek tulajdonosai ugyanolyan kártérítési felelőséggel tartoznak, mint a fogadósok: adott esetben majd ismét csak a gyakorlati jogászoknak kell a fejüket törni azon, hogy az itt érintett üzemek tulajdonosainak ekként a törvényhozó tudtán kívül megszorított tárgyi kártérítési felelősségének a mértékét mihez mérjék? Vájjon a pár fillért kitevő fürdőjegy árához-e, avagy a vendég kávéházi fogyasztásának a mértékéhez-e? —5. —r. hibáira. Nem kívánunk ezúttal ismétlésekbe bocsátkozni, annál kevésbbé, miért ennek a kérdésnek elméleti vonatkozásait 'a mult számunkban hivatkozott joigá-szegyleti vita amúgy is minden irányiban megvilágította. Ha tehát ezúttal, valamint előreláthatólag a jövőben is — a jogélet egyéb jelenségeinek bírálata mellett — ebből a tárgykörből is szolgálunk egy-két szemelvénnyel — tallózunk a jogszabályalkotás útvesztőiben — ennek a célja az, hogy ilymódon hívjuk fel a gyakorlati jogászság figyelmét egy-egy az újabb törvények és rendeletek sorai között meghúzódó olyan új jogszabályra, jogelvre, vagy lesetleges ellentétre, amely a mindennapi munka lázas iramában a felületes törvényolvasó szemét könynyen elkerülheti és amelyre a biró vagy ügyvéd csupán egy-egy konkrét eset kapcs.ín folytatott jogszaibálykutatása vagy töprengése során mintiegy véletlenül bukkanhat reá. De a isziiigorúan tárgyilagos kritikai hanggal a kodifikáció nehéz munkáját lis szolgálni kívánjuk.