Magyar jogi szemle, 1931 (12. évfolyam, 1-10. szám)

1931 / 1. szám - A közigazgatás egyszerűsítéséről szóló 1929: XXX. t.-c. jogorvoslati rendszerét ismertető cikk bírálata és ellenbírálata

46 A bíráló úr fenti álláspontjára szerény észrevételem a következő: Ad 1. Azt a tételt, hogy a közigazgatási eljárásban mely határozatot kell végzésnek tekinteni, nem én állítottam fel, hanem azt az általam jogforrásul használt — az 1929 :XXX. t.-c. jogorvoslati rendelkezéseinek életbeléptetéséről és végrehajtásáról szóló — 41/1930. B. M. sz. rendelet fi. pontja szószerint tartalmazza, amely úgy szól, hogy: ,,a közigazgatási határozatok egy igen szűk körének megjelölésére használja a törvény a végzés elnevezést. Végzésnek nevezi ugyanis azt a határozatot, amellyel a hatóság az elkésett vagy a meg nem engedett jogorvoslatot visszautasítja." Tehát a törvényt hitelesen értelmező kormányrendelet maga állítja fel a bíráló úr által hibáztatott definíciót. Ad 2. Az egyfokú fellebbezés szabálya alóli kivételt én csupán példa kedvéért említettem annyival is inkább, mert maga a T. is általános rendelkezéssel számos kivételt tesz lehetővé, amidőn — a 49. §. 1. bekezdéséből kitetszően — más későbbi törvények számára is kifejezetten fenntartotta további kivételek statuálásának a lehetőségét. Ad 3. Cikkemben egy szóval sem állítottam azt, hogy az igazolási kérelemnek nincsen felfüggesztő hatálya. A bíráló úr ezt nyilván a contrario következteti a fellebbezés és felülvizsgálati kérelem felfüggesztő hatályáról előadottakból, holott én az igazolási kérelemnek mint csekélyebb jelentőségű jogorvoslatnak felfüggesztő hatályával helyszűke miatt egyszerűen nem foglalkoztam. Ad 4. Törvénymagyarázattal hivatásszerűen foglalkozó minden hozzáértőnek el kell ismernie, hogy a törvénynek a közigazgatási jogorvoslati fokokról szóló 57. §. 2. b) pontja homályos és kétértelmű rendelkezés. A bíráló úr is elismerte róla, hogy nem szerencsés szövegezésű, ő azonban tagadja, hogy az említett törvényhelynek logikusan más értelmezést lehetne adni, mint azt, amelyet ő a miniszteri indokolás alapján helyesnek vall. Pedig nem volna szabad szem elől téveszteni, hogy egyfelől a miniszteri indokolás a logikai törvénymagyarázatnak csupán egy alárendelt láncszeme, amely a bíróságot nem feltétlenül kötelezi, továbbá, hogy a felek fakultatív (választási) joga a fellebbviteli fórumok között, közigazgatási jogunkban eddig sem volt ismeretlen. Legyen szabad e részben a közutakról és vámokról szóló 1890:1. t.-c. 92. §-ának hatodik bekezdésére utalni, amely szerint a közigazgatási hatóságnak a vámszedési jog igazolása tárgyában hozott határozata ellen a félnek jogában állott tetszése szerint, vagy a kereskedelmi miniszterhez fellebbezni, vagy polgári perútra lépni. Ugyanazzal a joggal, amellyel a biráló úr az 1929:XXX. t.-c. 57. §-a 2. b) pontja második mondatának általunk vallott értelmezését nagy tévedésnek mondja, állíthatnék az ő álláspontját is hasonló tévedésnek, mert nemcsak az olyan értelmezés visszás, amely mellett a felek a fellebbviteli fórumokkal szabadon spekulálhatnak, de az a másik értelmezés is, amely mellett azokban az ügyekben, amelyekben végsőfokon Közigazgatási Biróság előtti eljárásnak van helye, a végeredményben a feleknek a csekélyebb fontosságú kérdésekben (T. 57. §. 2. a) pont), több fellebbviteli fokozat fog rendelkezésükre állani, mint a nagyobb fontosságú kérdésekben, (T. 57. §. 2. b) pont), ami jogpolitikai, perjogi és logikai anomália.