Magyar jogi szemle, 1929 (10. évfolyam, 1-10. szám)

1929 / 5. szám - A köteles rész és ági vagyon sérelme joggyakorlatunkban

166 Szabályok értelmezésére nézve önállóan, sem a korábbi birói gyakorlat megváltoztatása tekintetében nem foglal magában: akkor fontos belső indokokat kell keresnünk, amelyekre legfelsőbb biróságunknak emez, az eddigitől eltérő ujabb elvi állásfoglalását vissza lehet vezetnünk. Véleményem szerint két ily lényeges indok feltételezhető. Az egyik az volna, hogy a kir. Kúria eljárt I. tanácsa s utóbb jogegységi tanácsa is, elvi szempontból nem tartotta helyesnek az ági öröklést, illetve annak az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok és a birói gyakorlat által meghatározott terjedelmét s azt lehetőén megszoritandónak vélte. Erre mutat a P. I. 3257/1926. számú határozat is, amely az elajándékozott vagy eltékozolt ági vagyon pótlásának a kérdését érinti (Magyar Döntvénytár. XX. évfolyam, 74. szám). A másik indok csak igazságügyi politikai természetű lehet. Vegyük szemügyre ezeket az okokat közelebbről. A jogelmélet szerint s jogi irodalmunkban is már eldöntött kérdésnek lehet azt tekinteni, hogy a magyar ági öröklési jognál igazságosabb nincs s a mai viszonyok között annak változatlan fentartás'a leghelyesebb és legcélszerűbb. Erre nézve elegendőnek tartom arra utalni, hogy Polgári Törvénykönyvünk legújabb tervezete (1795—1811. §§-ai szerint) ellentétben a korábbi tervezetekkel, változatlanul fentartja az ági öröklést és kifejezetten kimondja azt is, hogy az ági vagyon ági minőségén nem változtat az, ha a vagyon a közös elődről nem közvetlenül, hanem a közös előd ivadékának a közvetitésével (öröklés vagy ingyenes jogügylet utján) hárult az örökhagyóra. Bővebben e helyütt szükségtelen erre a kérdésre kiterjeszkednem, de még sem tartom feleslegesnek röviden érinteni azt, hogy miért leghelyesebb és legcélszerűbb az ági öröklésnek további változatlan fentartása. Ezt azzal okolhatjuk meg, hogy az ági öröklés szabályai népünk jogi meggyőződésével megegyezők. Mivel ezt számos jogi iró kétségbevonta már s nem tekintette nemzeti irányúnak az ági öröklés intézményét sem, azt vitatván, hogy a jogi érzés belső valami, amelynek megfigyelésére sem módszer, sem kisérlet nem áll rendelkezésünkre: ennek a felfogásnak a cáfolatául rámutatok' arra a tapasztalati tényre, — amelyet birói körökben talán köztudomásúnak is lehet kijelentenem s amelyet 40 éven át számtalan alkalmam volt közvetlenül is megfigyelni, — hogy a gyermektelen házasfelek közös vagy kölcsönös végrendeletükben rendszerint, sőt csaknem kivétel nélkül, akként rendelkeznek, hogy egymásnak a haszonélvezetet biztosítják s mindegyik házastárs a saját oldalági rokonait jelöli ki saját külön vagyona örököséül, vagyis azokat, akik a törvénynél fogva is ági örökösök lennének vagy legalább, akik a közös törzs ivadékai. Azt hiszem, hogy ebből a tapasztalati tényből egymagában véve is okszerű következtetést lehet vonni arra, hogy ezt az intézményt, amelynek gyökerei sok századra nyúlnak vissza, a nemzet magáénak érzi s azt helyesnek és igazságosnak tartja. Ha tehát ezt eltörölnénk vagy oly módon korlátoznánk, hogy a korlátozás a törzsközösség elvétől való eltérés következtében a lényeget is érintő módositásnak minősülne, ebben az esetben szükség nélkül távolodnánk nemzeti jogfejlődésünk természetes irányától is. Ami pedig a helyes igazságügyi politikára alapitható célszerűségi indokot illeti: ez abban állana, hogy a perlekedési hajlam és különösen a perek számának csökkentése és ezzel a bíróságok s főkép a kir. Kúria munkaterhének a könnyitése kivánja