Magyar jogi szemle, 1928 (9. évfolyam, 1-10. szám)
1928 / 2. szám - Francia törvény a "kereskedelmi tulajdon" védelmére
59 ellenzői, jósolták, a törvény elkeseredett /pereik szülője lesz. Jelleimző erre nézve, (hogy a jun. 30-án kihirdetett törvényhez a gyakorlatban mutatkozott (hiányok, pontatlanságok kiküszöbölésére imár augusztus 16-án kénytelen volt az igazságügyminiszter eléggé terjedelmes (12 szakasos) „imagyarázó és kiegészitő" tönvényjavaslatot előterjeszteni, melyet a Kamara dec. 18-án, a Szenátus 1927 áptr. 8-án elfogadott s amely mint 1927. ápr. 22-iki törvény hirdettetett ki. A lényeget a pót-törvény nem érinti. r Jóval kedvezőbb megítélés alá esik a 2. tpont alatt említett kártéri tés- A jogérzetnek csakugyan megfelel, hogy az, aki egy más amJber fáraidságos munkájával szerzett klientélájának hasznát látja, észrevehető gazdagodása erejéig megtérítéssel tartozzék annak, kinek ezt a gazdagodást köszönheti. Az alapelv ennél a rendelkezésnél f azonos általában a gazdagodási keresetnek alapelvével. Az érvényesítésnek az eddigi jog szerint azonban útjában állt az, hogy a gazdagodást nem lehetett jogtalannak, sőt jogialap nélkülinek sem mondani. (V. ö. Rivet i. ni. 57. s k. 1.). Ennél a pontnál is azonban szükségesnek látszik továibbi megkülönböztetéseket tenni. A francia törvény egy kalap alá fogja az üzleti klientélának „kistájgerolással" kapcsolatos elhalásziását azzal az esettel, mikor az utód egyszerűen felhasználja a körülmények kedvező alakulása folytán neki kínálkozó alkalmat az előd klentélájának megszerzésére- (Pl. a tulajdonos halála vagy csődje folytán megszűnt üzlet helyén nyomban hasonló üzletet nyit.) Ez utóbbi eset szerintem nem alkalmas a kártóritési kötelezettség: kimondására. Elvégre az élében igen számos eset van, ahol az egyik ember — reflexhatásként — a másik emlber tevékenykedéséből hasznot huz. De nincs meg a .gazdagodása keresetek egyik fő előfeltétele sem: a gazdagodással korrelativ kapcsolatban álló szegényedés a másik félen. Az előbbi eset pedig nézetem szerint sokkal célszerűbben alá vonható a tisztességtelen versenyről szóló törvénynek, ahol az olyan szabadon van fogalmazva, mint nálunk és a németeknél, mintsem hegy szükség volna a francia törvényhez hasonló külön szabályozásra. Épen ez a tisztességtelen eljárás, mely a klientéla elhalászásában nyilvánul, sérti leginkább a jogérzetet és egyszersmind a legalkalmasabb alapja a kártérítésnek. A fent felsorolt aggályok mellett érthető, hogy a francia törvény igen nehéz parlamenti küzdelmek árán születhetett csak meg. Az első javaslatot egy kereskedelmi érdekeltség exponenseként Thala.mas képviselő még 1911-ben tette meg, szerényen arra az egy pontra szorítkozva, hogy a tulajdonosnak^ ne legyen joga kitett bérlője helyén hasonló üzletet nyitni. Ez a javaslat, mint több más társa a háború előtt és alatt, nem vitt eredményre. A háború utolsó évéiben, bizonyára a franciáknál is beállott lakáskrizis és a kivételes törvények hatása alatt a mozgalom fokozott erővel indult meg s megnyerte a Kamara többségét, mely 1919-ben a mostaninál jóval túlzóbb szöveget fogadott el, melynek, mint már említettük, fő jellemvonása a béreik arbitrage utján való megállapítása volt. A Szenátus energikus ellenállást fejtett ki a javaslattal szemben s a megegyezést hét évi ide-oda küldözés után végre is politikai nyomás, a megegyezés szükségének érzete hozta létre a két ház között. Négyszer küldte vissza a Szenátus a folyton módosított javaslatot a Kamarához, utoljára 1926. jun. 30-án, az ideiglenes bérletmeghosszabbitó törvény hatálvának utolsó napján, mikor végre a Kamara, a helyzet nyomása alatt, az ötödszöri tárgyaláson, még ugyanaznap változatlanul elfogadta a Szenátus szövegét. Mi kivülállók az érdektelen szemlélő objektivitásával várhatjuk meg, hogy fogja megállani helyét a törvény a legszigorúbb és iegautentikusabb kritikus: az élet előtt. 5*