Magyar jogi szemle, 1922 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1922 / 1. szám - A büntetőjogi beismerés. Tanulmány a büntetőperjog köréből

57 beismerés és a szándék viszonyát ekkép állitanáni fel: A beismerő akarja a kijelentés megtételét és ítudja, hogy nyilatkozata saját tevékenységéről a tevékenységnek a külvilághoz fűződő hatásáról szóló beszámolásra vonatkozik. Itt ellenben megállok s nem veszek fel semmiféle különleges animus confitendi-t s egészen szükségtelennek és akadémikus értékűnek tartok minden további elmerülést a joghatás, az erre irányzott akarat" s az ezt átfogó tudat szövedékében." Ha a beismerés és szándék közti egybefi^iggést a fentadott értelemben fogjuk fel, könnyen foglalhatunk állást az úgynevezett gondatlan és véletlen beismerések esetében. Mikor nevezhető valamely beismerés gondatlannak? A kérdés megvilágítása végett talán célszerűbb azt így feltenni: mikor gondatlan a beismerő1? Akkor, ha megelőző tagadás után nem. őszinte érzésből, vagy nem valamely, még erkölcsileg is helytelen motívumból: hanem mondjuk, vigyázatlanságból beismerő nyilatkozatot tesz. Maga a beismerés azonban ekkor is szándékos. Köviden: gondatlan beismerés nincs. Azok a külső körülmények, amelyek közt a beismerő nyilatkozat megtótetett, lehetnek a jogi értékelésre mérséklő hatásúak, de csakis alanyi jelentőségűek. Ugyancsak tagadólagos a felelet a véletlen beismerés kérdésére is. A laikus szemlélő nem ismeri ugyan a „véletlen beismerés" fogalmát, hanem az idetartozó esetet „elszólás"-nak nevezi. Ez azonban az előbbi körbe tartozik. A véletlen beismerés értelmezésére irányadó a már érintett az a követelmény, > ' 9 A következetesség megóvása mellett nehezebb a dolguk azoknak az íróknak, akik a beismerés konstitutív elemeként kívánják meg valamely jogilag releváns hátránynak a fennforgását. Végeredményben a beismerés és szándék viszonyának elemzését a tudományos vizsgálódó nem mellőzheti, — másfelől a megoldásnak is elméletüeg megalapozottnak és gyakorlatilag értékesithetőnek kell lennie. Ha a joghátrány - okozás mint lehetőség és valóság oly lényeges tartalmi elem, hogy egyenesen fogalomjelző értékű: akkor erről a joghátrányról a beismerő terheltnek tudomással kell birnia és akarnia is kell azt. A „joghátrány" ugyan anyagi jogi jelentőségű, de perjogi keretben állapittatik meg; bizonyítási kérdés, mely magával a beismeréssel még nem oldható meg. Ez a szempont a beismerést elsősorban perjogilag értékeli. De a beismerés anyagi jogi szempontból is értékelés tárgya! S azt hiszem, hogy a beismerő terheltek legnagyobb részének lelkében a beismerés pülanatában legelsősorban éppen ennek ai anyagi jógi értékelésnek az eredményei jelennek meg. Mindezek figyelembevételével teljesen osztom Lohsing következő tételet: „Ein Gestándniss liegt nicht erst dann vor, wenn aus den Worten des Angeklagten sich ergieftt, dass er sich mit seiner Aussage belasten wüL es genügt, dass der seinen Worten entnehmbare Sinn gemeint ist; ob er' sich mit seinem Worten einen rechtlichen Nachteü zufügen wollte, oder nicht, kommt nicht weiter in Betracht..." stb. De a Lohsing fogalommeghatározása alapján ehhez a megállapításhoz némileg mesterkélt következtetés utján lehet eljutni.