Magyar Jogászegyleti értekezések és egyéb tanulmányok, 1943 (11. évfolyam, 40-41. szám)

1943 / 40-41. szám

20 ményt, a szigorított dologházat állította fel. Ezt a rég sürgetett bűnügypolitikái intézményt rögtön életbe is léptettük s azóta többszáz megátalkodott bűntettes újabb rémtetteitöl mentettük meg a társadalmat. Viszont az emberiesség és a keresztény bűnbocsánat régi követelményét iktattuk törvénybe 1940-ben, az imént említett rehabilitáció intézményének meghonosításával. Éppen ez a bölcs emberiességi és egyben hatásos bűn-megelőzési intézmény megalkotása és már is lélekemelő eredménye bátorít fel legjobban arra, hogy ennek az emberies gondoláinak logikus folytatását, betetőzését is sürgessük, a patronázs egyletek új életre kellésével és az utógondozás intézményes megteremtésével. A rehabilitáció és az utógondozás egymást kiegészítik. Ha a börtönökből kibocsátottak részére biztos elhelyezkedést s e célból állami átmeneti munkás otthonokat teremtünk, akkor sok esetben feleslegessé tesszük a rehabilitációt. A jól megszervezett utógondozás módot nyújt a kiszabadultaknak a becsületes úton maradásra, feleslegessé teszi a folytonos jelentkezést a rendőrségnél, emeli a jó útra tért ember önérzetét és munkaked vét. A pártfogó egyletek felélesztésével és azoknak az utógondozás munkájába beállításával törvényhozásunk csak folytatná az embermentésnek azt a nemes feladatát, melyet az első világháború óta annyi okos és gyakorlatias új intézménnyel megkezdett s új fegyvert adna kezünkbe a kriminalitás megelőzésére és a társadalom hatályosabb oltalmára. íme, megvan a logikai és gyakorlati összefüggés is az én öt év előtti felolvasásom és a mai előadásom tárgya között. Ha a magyar törvényhozás a második szörnyű világháború második évében nem látta időszerűtlennek teljesíteni annyi esengő büntetett előéletű, de bűnéért megbűnhődött és bűnbánó ember könyörgését és pótolni tudta a sok évtizedes mulasztást, akkor meggyőződésünk szerint semmi akadálya nincs annak sem, hogy a csaknem három évtized óta szünetelő igazságügyi patronázs egyleteink életrekeltését és ezzel kapcsolatban a magyar bűnügyi politika félévszázados követelését, az utógondozás megszervezését a törvényhozás vegye kezébe és alkossa meg az állam és társadalom nyugalmát és biztonságát szolgáló új törvényt. Ez is éppen olyan humanitárius és egyben bűnügypolitikai alkotás lenne, mint volt a rehabilitáció törvénybeiktatása. A kriminalitás megelőzésére alkotnánk ezzel egy újabb védőgátat. Egyébként nem tudom, vájjon ezzel a kérésemmel nem nyitott kapukat döngetek-e s nem vált-e feleslegessé jelen kis dolgozatom felolvasása. Most jutott ugyanis kezembe az Igazságügyminiszter Úrnak legutóbbi költségvetési beszéde és a „Tettek és tervek" című félhivatalos füzet, mely a kormány fél-