Magyar Jogászegyleti értekezések és egyéb tanulmányok, 1933 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1933 / 1. szám - Dr. Kuncz Ödön: A magyar kereskedelmi és váltójog vázlata. Második és bővített kiadás. III. rész 1. fele. A biztosítás. Budapest, 1933. - Grill Károly kiadóvállalata. - VIII-485 l. [Könyvismertetés]

132 bízó középkori biztosító, mint a materialisztikus alapon dolgozó modern biztosító (16. 1. 17. j.), nem lehelne tenat azt állítani — éppen gazdasági szem lélet mellett, — hogy a középkori vállalat ügylete nem is lehetett igazi biztosítás, A való helyzetnek nagyjából csakugyan megfelel, amikor a Szerző a jogforrásokról szóló részben az általános biztosítási teltételekéi, mini a szerződéses biztosítási jog legfontosabb jogforrásait tárgyalja (46. és köv. 1.). Ehhez az álláspontjához következetes marad, amikor a különös részben a biztosítás egyes fajait az egyik nagy biztosító vállalatunk vonatkozó általános biztosítási feltételei alapján mutatja be. Nézetein szerint azonban a/ általános biztosítási feltételek jogi óri ássá minősítését mégis egy — bár igen szellemes — túlzásnak kell tekinteni. Ismeretes, hogy a német jogban a kol lektív szerződések még közelebb állanak a jogforrási minőséghez, mert az ily szerződésben foglalt munkafeltételek még ellenkező szerződéses kikötés ellenére is érvényesülnek. Ismeretes az ily szerződések jogforrási jellege körül lefolyt vita is. (L. különösen Jacobi: Grundlehren des Arbeitsrechts S. 15.) Mégis úgy látszik a szerződésként felfogás diadalmaskodott. Még inkább jogosult így dönteni el a kérdési a mi jogunk általános biztosítási teltételeire nézve. Úgy vélem, a felügyelőhatósági jóváhagyás rendszere sem változtat a Thur álláspontjának helyességén: „Versicherungsbedingungen . . , lesen sich wie ein Gesetz, sind aber rechtsgesoháftliohe Producte, weil sie aus dem Willen von Privatpersonen hervorgehen und nur die konkréten Beziehungen der Partéién regein, welche eine Vereinbarung dieses Inhaltes treffen, oder sich ihr unterwerfen." (Alig. Teil II. 146. és köv. 1.) Azok a fejtegetések mégis, amelyekkel a Szerző a maga álláspontját alátámasztja, a mű legérdekesebb részei közé tartoznak. A biztosítási ügynökről szóló 5460/1928. M. E. sz. rendelet 2. §-ának második bekezdését a Szerző támadásával szemben (87. 1.) megvédhetőnek tartom. Talán nem egészen felesleges az előleg felvételére való jogosultság külön meghatalmazáshoz kötése. Ily rendelkezés hiányában a 2. §. első bekezdésének 3. pontját úgy is lehetne érteni, mintha az az előleg felvételére is kiterjedne. — Az ügynöki rendelet — amint erre más helyen a Szerző is rámutat (96. 1.) — nem foglal állást abban a kérdésben, vájjon a biztosítási ügynök önálló kereskedö-e. Lehet, hogy szolgálati viszonyban áll a biztosítóval. A szolgálati viszony sem zárhatja azonban ki, hogy harmadik személlyel szemben kártérítési kötelezettség legyen a terhére megállapítható. Önálló kereskedői minőség esetében érdekes — bár problematikus — Szerzőnek a Kt. 320. t?-a alkalmazhatóságát vitató álláspontja (91. 1.). Egyfelől ugyanis — amint Nagy Ferenc is megállapítja — a nyilvánosságnak szóló és nem határozott személyhez intézett ajánlkozás nem esik a Kt. 320. §-a alá (Ker. jog 8. kiad. II. 176. 1. 2. j), másfelől az ügynök nem is arra ajánlkozik, ha hirdeti is magát, hogy a magántelek megbízásait teljesíteni fogja, hanem legfeljebb azt hozza köztudomásra, hogy valamely biztosító magánvállalattól kapott megbízást. — A közvetítő ügynök tudomására vonatkozó fejtegetések (92. és köv. 1.) megerősítettek abban a meggyőződésemben, hogy kár volt az ügynöki rendelet kiadásának alkalmát fel nem használni a kérdés tisztá-