Magyar jogász-újság, 1908 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1908 / 6. szám - N. R. D'Alfonso

6. sz. Magyar Jogáez-Ujság 85 Francziaorszdgban az ügyvédkedést eleinte a szerzetesek gyakorolták, mert csak ők rendelkeztek a megkiváit előtanulmányokkal. Az 1131. évi rheimsi zsinat már helytelenítette a szerzetesek ebbeli tevékenységét. Az 1148. évi ugyancsak Rheimsban tartott zsinat pedig megtiltotta az ügyvédeknek, hogy a régen megállapított taxánál magasabb összegat követeljenek a felektől; a bűnösöket nem részesítették egyházi temetésben. Szent Lajos rendeletei megtiltották az ügyvédeknek, hogy igazságtalan pereket vállaljanak, továbbá, hogy a törvényeket hamisan idézzék, klienseikkel szerződést kössenek, stb. Merész Fülöp 1274-ben elrendelte, hogy az ügyvédek esküt tegyenek arra, hogy csak igazságos pereket vállalnak ; hogy azokat szorgalmasan és hűen ellátják; hogy azonnal abbahagyják, mihelyt meggyőződnek arról, hogy azok többé már nera igazságosak ; továbbá, hogy h jnoráriumukat a perhez és fáradságukhoz arányosítják, stb. Ezen esküt minden évben meg kellett ujitaniok az ügyvédeknek s aki azt megszegte, ügyvédkedést többé nem gyakorolhatott; ezenkívül „infámis" lett s esküszegésért bűnhődött. Az ügy véd vallás később kötelezővé lett, mindazonáltal a templárius lovagok hírhedt perében Molay Jakab nagymesternek, aki sem írni, sem olvasni nem tudott s akinek a perköltségekre (a saját állítása szerint) csak 4 dénárja volt — nem engedték meg, hogy védőt vá laszszon magának. IRODALMI ISMERTETÉSEK. N. R. D'Alfonso : Sommario delle lez;oni di Psicologia Críminale fatte nella R.-Universila di Roma nell'anno scolasl co 1905—1905. A pozitív büntetőjogi iskola doktrínái eddigelé — jóformán — csak a jogászok és az orvosok részéről nyerlek megvitatást pro és kontra, mivel az uj tanok nagyobbára csak a büntetőjog és orvostan körét érdeklik. Kétségtelen azonban, hogy a pozitív büntetőjogi iskola tanai a bölcsészet körébe is eléggé mélyen belevágnak, mivel kiindulási alapjok maga is egy bölcsészeti fogalomnak — helyesebben : iránynak, — a pozitivizmusnak az eredménye. Ez a körülmény természetesen maga után vonzza a bölcsészeknek az uj iskola tanai iránt való érdeklődését. S ezen érdeklődés nem csupán a jogbölcsészek, hanem általában a bölcsészek körében is keletkezett, akik szükségesnek találják, hogy az immár az ő czirkulusaikat is zavaró uj tanokat — a kritika szemüvegén át — bonczkés a'á vegyék. Bizonyára ez a nézet adta meg az impulzust W Alfonsonak, a római egyetem nagybirü bölcsészeteanárának, mikor elhatározta, hogy a római egyetemen slőadásokat tart az uj irányok bírálatáról. Ezen előadáoknak a foglalatja az előttünk fekvő, nagyobbterjedelmü (144. oldal) munka, amely hivatva vau az úttörő szerepre az uj irányok általános bölcsészeti kritikája körében. D'Alfonso munkája egyik legrendszeresebb kritikája az uj irányoknak. Mig a Lucchini olasz („Isemplicisti") és az Aramburu spanyol („La nueva ciencia penal") munkái az uj irányok jogi és anlhropologiai bírálatát adják, addig a D'Alfonso müve az uj iiányok pszikhologiai birá'atát adja. S eddigelé ez az egyetlen ilynemű rendszeres munka a külföldi szakirodalomban. A kiváló szerző már a priori ellentétes álláspontot foglal el a pozitív iskolával szemben, amint az a bevezetéséből kitűnik, amelyben kimondja, hogy előadásait „az u. n. pozitív büntetőjogi iskolával szemben" tartotta, mert, meggyőződése szerint, ezen iskola ellen föl kell I vennie a harcot, mivel ő előtle ugy tűnik föl, hogy az a valódi tudománynyal szemben, egyoldalú és önkényes szempontokat képvisel. D'Alfonso szerint a büntetőjognak a tágabb értelemben vett pszikhologia egyik specziál's részét kell képviselnie. Ehelyett — igy szól — azt tapasztaljuk, hogy a büntetőjogászok épen a pszikhologiát részesitik a legkevesebb figyelemben, holott épen az képezi a büntetőjog tudományának a valódi alapját s az igazi előföltételét. Igaz ugyan, hogy a büntetőjogászok egy része beszél a pszikbologiáról, csakhogy az övéké rosszul értelmezett pszikhologia. Mindazonáltal a pozitív büntetőjogászok jelentős haladást képviselnek a klasszikus büntetőjogászokkal szemben, mert mig ezek a büntettet a bűntettes és szervezete pszikhologiai állapotától függetlennek tekintették, addig amazok mégsem zárják ki teljesen a pszikhologiát; ez azonban korántsem jelenti azt, mintha az ő tudományuk képviselné a valódi büntetőjogi tudományt. A büntetőjogi pszikhologia tárgyalását illetőleg D'Alfonso eltér a pozitiv iskola Íróinak a tárgyalási módszerétől. Először is szigorúan meghatározott rendszert követ; főczélja: hogy a kriminálpszikhologiát kiemelje a közönséges pszikhologia köréből s hogy a bűnözés lehető eseteit minél kevesebb törvénynyel magyarázza meg. E czél elérésére a szerző a doktrinális modort választotta, amelyet azonban sokszor polemikus stílussal helyettesit. A büntettek nagy része — a szerző szerint — a nevelés hiányából, vagy a rossz nevelésből, avagy az abnormis nevelésből szármáz k. Mindegyik körülmény egy» vagy több hiányt idéz elő az ember bel-, vagy külvilágában s ennek a következményeként áll elő a bűntett. De ezenkívül az emberben rejlő beteges pszikhikai jelenségeknek is nagy szerepük van a bűntett genezisénél. D'Alfonso szerint a kriminálanthropologusok tévednek, midőn azt állítják, hogy a bün'ettesnek specziális szervezete van, mert ezeknél is legfeljebb csak olyan természetű különbségeket találunk, amilyenekkel a különböző egyéneknél, pl. a mesterembereknél, a különféle foglalkozást űzőknél, a politikusoknál, a tudósoknál, a tudatlanoknál, stb. találkozhatunk. Vagyis olyan szervezeti eltérés, amely a bűntetteseknek, mint ilyeneknek, nincs. Bizonyos, hogy pl egy müveit embert egyszeri pillantásra megismerünk az arczárói, a járásáról, öltözködéséről, gesztusairól, stb., ugyanigy megismerjük a mesterembert, a hivatalnokot, a művészt is. De ezek nem azért lettek tudósok, mesteremberek stb., mert foglalkozásuknak a jellege meglátszik rajtuk, hanem ellenkezöjeg; a foglalkozásuk nyomta rájuk a jeileget. Ugyanigy vagyunk a bűntettesekkel: azok sem azért lettek bűntettesek, mintha a szervezeti anomáliák kényszeritették volna arra őket, hanem ama vonások csupán esetlegesek bennük. D'Alfonso szerint csak az agi/szervezeti anomáliáknak lehet bűntettre vezető hatásuk, amennyiben az ilyen anomáliák módosíthatják az egyén képzeteit és ferde felfogást olthatnak beléje a társadalmi rendhez való illeszkedésre vonatkozólag. Az anomáliában szenvedő egyénnek a bűncselekménye — épugy, mint az elmebetegé és a normális egyéné — mindig a czentrifugális tevékenység speczifikus pszikhikai aktusa, amely a lelki tevékenység másik két — czentripetáüs és czentrifugális — rendjében, bizonyos előzetes előkészületet föltételez; de föltételez mást is : t. i. a bűntettre való közvetlen ösztönt, azaz oly külső irányítást is, amely az alanyban bűnös jellegű visszahatást provokál, vagy pedig alkalmat szolgáltat a bűnözésre, amelyre az előző nevelés folytán már predisponálva van; de föltételezhet még közvetlen ösztönt is, amely esetben a bűnös czél belső jellegű az alanyra nézve, amelyben a megvalósításra szükséges utak és eszközök előkészülnek. Ily módon a bűncselekmény, ugy az anomáliákban szenvedő, mint az elmeI beteg és a normális egyénben, nem oly primitív tény,