Magyar jogász-újság, 1908 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1908 / 6. szám

6. BZ. Magyar Jogász-Ujság 81 jelesül semmisségi ok, ha a bíróság a Btk. 92. §-át vagy a Kbtk. 21. §-át tévesen alkalmazta. Amott ugyanis a rendkívüli enyhítő §-nak alkalmazása az alap, melyen a sulyositási petitum nyugszik, utóbbi esetben pedig maga a petitüm sem lehet más, mint a rendkívüli enyhítés mellőzése. Ha lopás vétsége esetén a járásbíróság 10 kor. pénzbüntetést szabott ki s a vádló sulyositásért felebbeze t, mi akadálya sincs, hogy a felebbviteli bíróság 50 koronára emelje a büntetést, ha a Btk. 92. §-ának alkalmazását helyesnek ítéli. Ha azonban zsarolás vétsége esetében a kir. tábla 10 kor. pénzbüntetést szabott ki s a vádló sulyositásért semmisségi panaszt vetett közbe : a Curia vagy fogházat állapit meg, vagy kénytelen meghagyni, még ha tulenyhének véli is a 10 kor. pénzbüntetést. Konkrét esetben, mikor a kir törvényszék, mint felebbviteli bíróság rágalmazás vétsége esetén a Btk. 92. §-ának alkalmazásba vételével 100 kor. fő- és 40 kor. mellékbüntetést állapított meg, noha a járásbíróság a felebbezéssel megtámadott ítéletben 40 kor. fő-20 kor. mellékbüntetést, tehát már szintén csak pénzbüntetést szabott ki, a koronaügyész törvénysértés czimén a Curia elé vitte a másodfokú Ítéletet, mondván, hogy a büntetést a 92. §. alkalmazásának mellőzése nélkül nem tartja sulyosbithatónak. Azonban a Curia a koronaügyész abbeli álláspontját, hogy a Bp. 547. §-a kizárja, miként a Btk. 92. §-ának alkalmazása miatt használt felebbezésnek a büntetés szigorítására kiterjeszkedő hatály tulajdoníttassák abban az esetben, ha a felebbviteli biró ság az elsőfokú ítéletnek a Btk. 92. § ának alkalmazására vonatkozó rendelkezéseit nem találja, megváltoztatandónak ; tévesnek nyilvánította.1) Az indokolás szerint az a körülmény, hogy a járásbíróság a 92. § t alkalmazta, csupán föltétel a kizárólag a büntetés kérdésében a vádlott terhére használt felebbezéshez, mely ha megvan, akkor a perorvoslat nem szorítható arra a sérelemre, hogy a 92 §. alkalmaztatott. A törvény a felebbezési jogot kétségtelenül korlátozni akarta, de cs k olyanképen, hogy az állam érdeke a büntetésnek csekélyebb mérvben való kiszabása által, hacsak a bíróság a rendkívüli enyhitési jog igénybevételével tulenyhe büntetést nem szabott, nem szenved sérelmet. Gyakorlati szempontok sem szólanak a koronaügyész perorvoslatában javaslatba hozott hatásköri megszorítás mellett, mert a másodfokú bíróság a büntetés kiszabása tekintetében a törvény engedélyénél fogva használt felebbezés folytán az ügyet amúgy is felülvizsgálván, a felülvizsgálatnak a büntetés mértékére való kiterjesztése munkaszaporodást nem idéz elő. A konkrét esetben a főmagánvádló — igaz — a Btk. 92. §-ának alkalmazása miatt élt felebbezéssel; s a törvényszékre mint másodfokú i) 1907. évi decz. 17-én 9476. sz. birósá»ra is irányadó a Bp. 387. §-ának az a rendelkezése, mely szerint a felülvizsgálat, kivéve a hivatalból figyelembe veendő semmiségi eseteket, csak az ítéletnek felebbezéssel megtámadott intézkedésére szorítkozik; ámde ez a körülmény nem korlátozhat'a a törvényszéket az elsőfokú bíróság Ítéletének a büntetés mértékére kiterjedő felülvizsgálásában, mert a 92. §-nak alkalmazása miatt emelt pa .asz tágabb kereténél fogva a büntetés súlyosbítására irányuló kérelmet is magában foglalja. * A Curia kisebb fegyelmi tanácsának összes ülése megállapodott abban, hogy a biró vagy bírósági hivatalnok által elkövetett fegyelmi vétség elbírálására az a fegyelmi bíróság illetékes, melynek területén a panaszlott biró vagy bírósági hivatalnok a panasznak a fegyelmi bírósághoz beadása idején alkalmazva volt.2) A határozatnak megokolása az elvi kijelentéseknek sorozata, melyek bizonyára maradandó hatást gyakorolnak fegyelmi jogi judikaturánkra. Ily tételek: Nincs oly jogszabály a fegyelmi jogban, mely kimondaná a fórum delicti commissi elvét; az 1871. évi VIII t.-cz. 31. s 32. §-ainak rendelkezései szerint is a birák és bírósági hivatalnokok fegyelmi ügyeiben a bírói illetékesség a panaszlottnak alkalmaztatási helye, illetőleg hivatali székhelye szerint igazodik, az elkövetési hely tehát mint az illetékességet általánosan szabályozó ténykörülmény tételes jogunk által elfogadottnak nem tekinthető. Az 1871: VIII. t.-cz. 39. §-ának az a rendelkezése, mely szerint a fegyelmi eljárás az „111610* fegyelmi bíróság által rendelhető el, összefüggésben a fentebb idézett törvényszakaszokkal, szintén arra mutat, hogy a fegyelmi panaszt is annál a kir. törvényszéknél vagy kir. Ítélőtáblánál kell illetve lehet beadni, amelynek területén a panaszlott alkalmazva van, mert a fentebbiekből kivehetőleg ez a biróság bír fegyelmi jogkörrel az alkalmazottra, csakis az lehet tehát hivatva a panasz elfogadására és az abból folyó további eljárásra is Abból kiindulva azonban, hogy a megszerzett birói illetékességre nem lehet befolyással a panaszlott félnek hivatali viszonyaiban történt változás, hacsak ez magát a birói hatáskört is nem érinti; és mert az 1871 : VIII. t.-cz. oly további rendelkezést nem is tartalmaz, amely következtetést engedne arra, hogy a fegyelmi bíróságnak az illető biró vagy bírósági hivatalnok előbbi alkalmaztatási helye folytán már megszerzett birói illetékessége változást szenvedne a miatt, mert panaszlott más fegyelmi biróság területén nyert alkalmaztatási helye a fegyelmi panasz megtétele után változik a nélkül, hogy ez a változás a birói hatáskört is érintené: ez a körülmény többé a bírói illetékességen változást nem tesz. 2) 1907. évi decz. hó 17-én.