Magyar jogász-újság, 1908 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1908 / 15-16. szám - Dr. Angyal Pál - Tarde

15/16 sz. Magyar Jogász-Újság 157 3. Az utánzás nem fejlődik azonnal teljes hasonulásban. Az elszigetelt esetből mintává fejlődik oly módon, hogy gyökeret ver szobásainkban. Akczióját olyan kellemetlen bajhoz hasonlíthatjuk, amely először csak izolált esetekben jelentkezik, majd pedig elterjed az egész országban s végül kórhajlam alakjában átmegy az utódokra. Nincs ol\ai barbár vagy czivilizált erény, vendégszeretet, vagy becsületesség, derékség, vagy munka avagy jótékonyság, amely manapság meg van gyökerezve valamely népnek a szokásaiban s amely eredetileg nem máshonnan származott volna Tévedés azt hinni, hogy bizonyos népek, amelyek szokásaikban barbár intézményeket vagy alacsony hajlamokat mutatnak föl, mint a minő pl. az emberevés, a labszolgaság, a pederasztia, kegyetleneknek vagy romlovaknak születtek volna. Az igazság — Tarde szerint — az, hogy eme rut dolgok azért virágzottak e népeknél, mert valamely idegenből vett rossz példának a csirája kelt ki náluk. 4. Az utánzás terjeszkedő ereje visszaszorítható ellentétes és versenyző tendencziák felhalmozása által. !gy Pl- egy orvos vágyakozhatik egy és ugyanazon időben utazni és a klinikáján is foglalatoskodni; az egyik elűzi a másikat. Az emberrel összefüggő utánzási erőnek is útját lehet állani nevelés, oktatás, vallásosság s általában mindaton tényezők által, amelyek a jellem alakulására többé vagy kevésbbé befolynak. Ez a Tarde u. n. utánzási elmélete, amelynek — mint föntebb láttuk — a lényege az, hogy a kriminalitás főoka az ember természetszerű utánzási vágyában, illetve képes égében rejlik. Noha ez elmélet nagy igazságokat is foglal Hágában, mégis alapjában véve nem egyéb, mint túlzás: az egyik emberi hajlam szerepének a túlbecsülése. Az utánzási haj'am kétségtelenül megvan minden emberben, hisz azt már a gyermekben is erősen kifejlődve találjuk, sőt ad látjuk, hogy magának az emberiségnek a története is nem egyéb, mint a jó és a rossz példák utánzásáoak a sza' adatlan lánczolata, ami arra mutat, hogy az utánzási hajlam nemcsak a rossz, hanem a jó cselekmények tekintetében is helyet foglal s igy azt a társada'mi jelenségek egyik általános forrásának kell tekintenünk s igy arról, mint a bűncselekmény specziális faktoráról nem beszélhetünk, mert annak a genezisénél sokkai hatalmasabb faktorok is szerepelnek, amelyeknek az utánzás csak csekély értékét adja. Más szóval: Tarde túlozza az utánzásnak az erejét a bűnözés terén. Nézzük már most Tardenak a büntetőjogi a'apfogalmakra, u. m. az akaratszabadságra, a felelősségre és a bűncselekményekre vonatkozó elméleteit. Az akaratszabadság kérdésében Tarde determinisztikus álláspontot foglal el, noba sem a felelősséget nem veti el, sem pedig a társadalmi védelem eszméjét nem karolja fel, hanem teljesen eredeti és önálló álláspontot foglal el. Tarde szerint a főkérdés nem az, hogy szabad-e az egyén, vagy pedig nem szabad, hanem az, hogy valódi-e vagy nem. Az erkölcsiség problémája soha sem alapult a szabad akaraton, hanem a szfmély valódiságán. Ez pedig odavezet, hogy tévedésnek tartsuk a szabad akaratot. Mindazonáltal a tudományos determinizmus távol áll attól, hogy .abszolút igazságú dogmaként ragyogjon.* Ha minden jelenség val mely evolucziónak az eredménye, ha minden evoluczió oly elemi erőknek az összessége, amelyek külön-külön is előidézik amannak a hatását s ha ezen elemi erők mindegyikére nézve lényeges az, hogy csupán egyetlen s mindig csak ugyanazon hatást eredményezzék, akkor rájövünk az egyetemes predetermináczióra, az általános ismétlődésre. Ez a determinizmus konklúziója. A felelősség kérdését illetőleg Tarde azon alaptételből indul ki, amely szerint az embert minden időben nem azért büntették, mert szabad volt, vagy, mert nem volt szabad, hanem csakis azért, mert az illető egyén volt a bűnös, nem pedig más egyén. Midőn elismerjük valamely, általunk kötött szerződésnek az érvényességét, ez annyit tesz, hogy a szerződést ugyanannak ismerjük el, mint ami az a megkötés idején volt s nem azért ismerjük el azt, mert a megkötést illetőleg szabadoknak tartottuk volna magunkat. Más szóval : az azonosság problémájáról kell beszélnünk, nem pedig a szabadságéról. Az emberek soha sem azt kérdik: „Mi az oka?" Hanem mindig azt: nHol van az ok?" Ha gyilkosról van szó, azt feleljük: „Az agyában." Régente azt feleltük: .Ebben az emberben." Még régebben: „Ebben a családban." A lényeges az, hogy ne cseréljük föl egyik családot a másikkal, egyik egyént a másikkal. S hozzátehetjük : egyik ént a másikkal. Igy jutur k el az egyéni azonosság fogalmáhcz. De vájjon elegendő e az azonosság a felelősség megállapithatására? Bizonyára nem; mert szükséges még a társadalmi hasonlóság is. Ha egy európait egy vadembernek a megölése miatt Ítélünk el, bizonyos, hogy nem érzünk olyan föltiáoorodást, mint auinő akkor fogna el bennünket, ha egy eu'ópait egy másik európai embernek a megölése miatt kellene felelősségre vonnunk. Szükséges, hogy a tettes és az áldozat „többé-kevésbbé társadalmi honfitárs legyenek s a társadalmi eredet analógiáinak elegendő számát mutassák." E föltétel azonban nem szükséges akkor, ha elmebe'eg, alkoholista vagy epileptikus bűntettesről van szó, mert aki ily módon cselekszik, az már elválasztja magát attól a társadalomtól, amelyben él. Világosabban szólva: a tettesnek normális állapotban kell lennie. De vájjon normális-e az állapota egy haragos, czivakodó vagy fényűző embernek ? Bizonyára. De ha ezen embernek a rendes állapota nem hasonló a társai rendes állapotához, akkor nincs helye felelősségnek. Ilyen esetek pl., midőn valamely politikus, kalandor, költő oly pszichológiai állapot uralma alatt áll, a melyben a többi ember nem részesül; midőn abszolút önbizalommal, abnormis gőggel s vak inspiráczióval eltelve, belső ösztöneitől huzatja magát s eltávolodik a társadalomtól. A bűnösség nemcsak a társadalom általános akaratával vagy hasznosságával ellenkező cselekményt, hanem anyagi értelemben vett hiányt is föltételez. Nevezetesen pedig két lénvrges dolgot: a személyi és a társadalmi azonosságot. E'.en két pozitív, soha sem illuzórius fogalom kombinácziója teljes magyarázatát adja ugy az erkölcsi érdemességnek, mint az érdemetlenségnek. Ezáltal a másra nézve káros vagy a közakarattal ellenkező cselekmény elkövetőjében megszületik a hiány érzete s ugyanaz álial a szemlélőkben és a bírákban is felülkerekedik a méltatlankodás érzete, a czenzura és a megvetés ; elengedhetellenné lesz e két föltétel: először, hogy a bűncselekmény elkövetőjét elitéljék vagy őmaga bűnhődjék meg akkor, amidőn vádolják; vagyis más szóval: neki magának tulajdonitsák — okkal vagy ok nélkül — a szóban forgó cselekményt, nem pedig az ő személyétől idegen, külső fizikai vagy szervezeti okoknak. Másodsorban pedig szükséges, hogy az egyént, mint ugyanazon társadalom tagját Ítéljék el, amelyhez a bírák és az áldozat is tartoznak. Más szavakkal: beszámithatóságnak csak akkor van helye, amidőn a) valamely cselekmény elkövetője azután is azonos marad önmagával (személyi vagy dologi azonosság); b) amidőn közötte és azon társadalmi test között, amelyhez tartozik, nagyobb hasonlóság van. Tarde példákkal is illusztrálja doktrínáját. A hipnotizált egyén a személyi azonosság hiánya miatt nem felelős, mert midőn hipnotizált állapotban cselekszik, elvesztette az azonosságát, mert nem ugyanaz, hanem csak ő, megváltozva a szuggesztió folytán. Viszont a társadalmi azonosság hiánya miatt a tömeg sem volt felelős az általa elkövetett rablásokért azon korszakban, amidőn a társadalmi egység az azt képező tagok kimért számára szorítkozott. összegezve a mondottakat, a felelősséghez Tarde szerint két föltétel szükséges, u. m.: 1. hogy az áldozat