Magyar jogász-újság, 1908 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1908 / 15-16. szám - Dr. Angyal Pál - Tarde

15/16. sz. Magyar Jogász-Ujság 155 maga Tarde — emiitett munkájában — folyton az anthropologiai iskola tanaira és adataira hivatkozik (amelyeket tehát jogászközönségünk zöme még nem ismer), be kell látnunk, hogy először valamely, az anthropologiai iskola tanait rendszeresen tárgyaló, munkát kellett volna lefordíttatni s csak azután kerülhetett volna a sor Ferri s végül a Tarde klasszikus munkájára. Ily módon logikus áttekintést s tiszta képet nyerhetett volna jogászközönségünk a pozitív iskoláról. De azért bizonyos az is, hogy a dr. Lengyel Aurél és a dr. Proszwimmer Béla, kitünö s lelkiismeretes fordításában így is igazi élvezetet fog nyújtani az olvasónak a Tarde világhírű munkája. Tarde — mint már emiitettük — a kriminálszocziologiai iskola egyik vezéralakja volt. (f 1904-ben.) Rendszerét főként a fentjelzett, továbbá „Etudes pénales et sociales" s „La phüoeophie pénale" czimü nagybecsű munkáiban találjuk. E rendszert főleg bölcseleti iránya jellemzi. Különös figyelemmel van mindenütt a statisztika adataira, amelyekből mindig leszűri a tanulságokat. Tarde szerint, minden müveit nemzetnél két egymástól eltérő typusát találjuk a népességnek. Az egyik hűen höveti a szokásokat és a hagyományokat, a másik pedig reformokért lelkesedik. Az egyik az elődök példáját utánozza, a másik pedig idegen befolyás alatt áll. Az egyik olyan erőszakos a maga nyerseségében, mint a milyen ravasz a másik a maga romlottságában. Egyrészről a földmivelő és a mezei foglalkozásokról van itt szó, amelyek a mezei, másrészről pedig az ipari és kereskedelmi foglalkozásokról, amelyek a városi lakosságot alkotják. A bűntettesek osztályozásának tehát szocziologiai alapon kell történnie s két typust, u. m.: a mezei és a városi bűntettes typusát kell magában foglalnia. Az előbbi hanyatlóban, az utóbbi pedig növekedőben van. Bizonyos — mondja Tarde — hogy mindkét csoport ugyanazon társadalmi betegségnek a nyilvánulása s hogy mindkettő azonosan törekszik arra, hogy a nehéz munkától megszabaduljon s hogy a mások tevékenységéből éljen. Mindazonáltal mélyreható különbségek is vannak közöttük, amelyek az osztályozást igazolttá teszik. A mezei bandita czélja csupán egyszerű és szerény szükségleteinek a kielégítésében áll; több benne a gőg, mint a hiúság s megelégszik azzal az örömmel, amelyet a népesség félénk lelkülete fölött gyakorolt terrorizmusa okoz neki. A városi gonosztevő inkább hiu, mint kapzsi s inkább bünöshajlamu, mint nagyravágyó s csak a czivilizáczió által beleoltott fényűzési, vagy mulatozási hajlamainak a kielégítését czélozza Az előbbit, (t. i. a mezei rablót) a bosszú ösztönzi gyilkosságra, amint azt Corsikában látjuk, avagy sokszor a társadalmi elnyomások elleni lázadása viszi őket bűnre, mint Szicziliában és Calabriában tapasztalhatjuk; a városi gonosztevőket pedig rendesen ifjúkori botlások, kicsapongásaík folytán előidézett vagyoni romlásuk s heves élvezetvágyuk taszítja a bűnbe. Az előbbieknél a bűnös impulzus ereje az érzelmek, a gyűlölet és az ambiczió intenzitásában és makacsságában, az utóbbiaknál pedig a vétkek és a sóvárgás sokszorosságában és intenzitásában rejlik. Az ily egyének nehezen lesznek mezei banditákká ; ezeknél általában bizonyos érett előkészületet s tapasztalt főnökök útbaigazítása mellett történt kitanulást észlelhetünk. A szüleik által elhagyott, vagy elhanyagolt nevelésben részesült gyermekek esete ez, — mondja Tarde. A kicsapongás, a játékszenvedély, vagy valamely pénzügyi katasztrófa által okozott kétségbeesés elég arra, hogy váratlanul bűnbe sodorjon egy müveit polgárt. A mezőn a bandita az útonállók barlangjaiban nevelődik, de megtartja az országban használatos ruházatot és nyelvet. A városokban a kolduló és csavargó gyermekek, a rablók és gyilkosok által látogatott korcsmákban nevelkednek, s csakhamar megtanulják a tolvajnyelvet és elsajátítják a bűntett kívánalmai szerinti ügyességet. A mezei bandita, ép ugy, mint a mezei munkás kényszerülve van arra, hogy mindenből tegyen egy keveset, de bizonyos, egyszerű eljárási módozattal. A városi gonosztevő a haladás embere, aki már a komplikált eljárási módot követi s ismeri a munkaföloszlást s gyakran valóságos speczialista. Ezenkívül minden országnak, különösen pedig Olaszországnak az annaleseiből azt látjuk, hogy a mezei utonállónak sokkal csillogóbb szerepe van, mint a városi gonosztevőnek, a ki a történelemben valóságos funkcziót képvisel; királyok és császárok tárgyalnak vele s keresik szövetségét, mint az Nápolyi Ferdinánd alatt is történt, a franczia forradalom idején. A másik (t i. a mezei bandita) eddig még csak összeesküvőkkel szövetkezett. Néhanapján a jog- és az igazság köntösét vette magára s valamely áldozatnak az ügyét fogta föl. Így látjuk, hogy egy alkalommal a sarténei kerületben megjelent egy csoportjuk, s kényszeritette a maire-t, hogy rendezze a viszonyát egy régi szeretőjével, akit nem akart elvenni. Egy másik csoport 1866 ban megakadályozott egy párbajt, Ajaccio kapuiban. Ezen emberek nem perverzek, csupán az a hidegerkölcsi érzés tapasztalható náluk, amit Lombroso a született bűntettes alapjellemvonásának tekint. A messinai praefektus leírása szerint józanok, szelid természetűek s a polgársággal szemben tisztelettudóak és képtelenek volnának elkövetni valamely bűncselekményt, ha nem ismernék a sölét intrika eszközeit, a magánboszut és a hatalmi versengést. A leghíresebb rablóvezérek, Peppino, Reggio, Pasquale, Raia a mezei lakosság köréből kerültek ki. A szicziliai banditák leggyakoribb eljárási módszerei: a nyájrablás, az útonállás és zsarolólevelek irása. A nyájrablás, a mezei állatok (juh, stb.) erőszakos elhajtásában, az útonállás az országutakon járó egyéneknek és kocsiknak a fegyveres kifosztásában áll. A zsarolólevelekkel pedig bizonyos meghatározott pénzösszeget akarnak kicsikarni a kiszemelt egyéntől, akit, ellenkező esetre, borzasztó merényletek azonnali elkövetésével fenyegetnek meg. A mezei banditáskodásról a városi zsebmetszésre való átmenet épen nem gyors, mert a kettő között van bizonyos átmeneti állapot, aminek legfőbb bizonyiféka: a maffia. A városi zsebmetszés, rendkívüli, xagy forradalmi időkben s polgárháború idején, amidőn az államnak a tekintélye gyengül, borzasztó szektákat hoz létre, amelyek rettegésben tartják a világot s a melyet csak az a historikus tud megírni, a kinek egy Maxim du Camp, vagy egy Taine bátorsága van meg. Csak ugy hemzseg a sok titkos klub és titkos társulat; a legerőszakosabbak elnyomják a félénkebbeket s a leggyülöletesebb gonosztevőknek az uralma veszi kezdetét. A baj valóságos epidémia jellegével bír s csakhamar széles területeket lep el Szervezik a proskribálandók lisztáját, a vagyonkobzást, a gyanúsakról szóló törvényt, a guillotine általi tömeges gyilkosságot s a paloták fölgyujtását és lerombolását. A franczia forradalom s az 1871. évi kommün terrorja, kiáltó példája a társadalmi anarchia eme korszakának. Normális időkben azonban a rendőrség vigyáz rá, hogy a városi zsebmetszők ne arassanak győzelmet. Ellentáll a szervezkedésüknek, hódító czentralizácziójuknak s szétszórja vagy megsemmisíti őket. A cziviláczió a nagy bűnös tevékenységet kis bűnös tevékenységgel helyettesíti, amely határozottan ellentéte a tisztességes tevékenységben történő transformationak. Sokszor — nem lévén képesek másként manipulálni, — nagyobb számmal szövetkeznek az emiitett egyének valamely cselekménynek az elkövetésére és sokszor ügynökségeket szerveznek vagy játékházakat nyitnak a közönség kikémlelésére. Gyakran kijátszszák a rendőrség éberségét, különféle leleményességeikkel. A nagy központokban valósággal luxusos virágzását találjuk a zsebmetszésnek, bizalommal való visszaélésnek, stb. Végeredményként — mellőzve a psychiatria területkörébe tartozó s többé-kevésbbé elmebeteg büntette-