Magyar jogász-újság, 1908 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1908 / 1. szám

s Magyar Jogász-Ujság VII. évf. eszközlése jogos gyanuokok alapján történik-e vagy nem? Saját gyakorlatomból állithatom, hogy százával hoznak, különösen a kir. járásbíróságok felmentő ítéletet, melyben a magánvádló jóhiszeműségére való tekintettel őt a költségek viselésére nem kötelezik. Egy ily határjzatot semmisített meg a Curia ugyancsak a jogegység érdekében az 1907. évi okt. 6-án 8070. sz. a. hozott végzésével. — A büntető járásbíróságok előtti főmagánvádas ügyek legnagyobb része a magánindilvány visszavonásával, illetőleg a magánvád elejtésével (Bp. 49. §.) ér véget; sürüen előforduló eset, hogy a vádlott magát a költségek viselésére kötelezi s ezzel szemben teszi meg a sértett elálló nyilatkozatát. A Curia törvénysértőnek jelentette ki egyik kir. járásbíróságnak azt a végzését, melyben a vádlottat — kivel szemben a bűnvádi eljárást a vádnak a főmagánvádló részéről való visszavonása folytán szüntette meg — a bűnügyi költségeknek a főmagánvádló részére való megfizetésére kötelezte, bár a vádlott önkéntesen elvállalta a fizetési kötelezettséget, mert a vádlott nyilatkozata nem jogosítja fel a büntetöbirót a törvénynyel ellenkező határozat hozására. (C. 1905. évi szept. 1-én 8323. sz. hat.). Még sem egész korlátlan a magánvádló költségviselési kötelezettsége a bűnösség meg nem állapítása esetére. Egy esetben, mikor a vádlott az első birói marasztaló itélet után, de az ügynek felsőbirósági elintézése előtt meghalt, a védő kérte a bíróságot, hogy a védelemmel járt költségekben a főmagánvádlót marasztalja. Ezt a kérelmet a bíróság (felső fokon a Curia 1907. évi január 30-án 307. sz. a.) elutasította. Az indokolás szerint azért, mert a bűnösség vagy nem bűnösség kérdésének eldöntése az ítéletre tartozik (Bp. 324. §. 4. bekezdése) s ezen eseten kivül csak a vizsgálatot tényálladék hiányából megszüntető (Bp. 128. §. 2. bekezdése) vagy vádiratot alapos gyanú hiányából elutasító végzés (Bp. 264. §. 6. pontja) tekinthetők olyanoknak, melyek a főmagánvádló költségviselési kötelezettségét állapítják meg; de a vádlott halála nem a bűnösséget megszüntető, hanem a bűnvádi eljárást általánosan kizáró okok közé tartozik. Ez okból való megszüntetése az eljárásnak tehát nem a nembünösségen alapszik, ez a kimondás tehát nem állapítja meg a vádlott pervesztességét. Hivatalból kirendelt védő dijai az előbirósági fötárgyalásért nem állapithatók meg az államkincstár terhére. (C. 1901. évi nov. 20 án 6913 sz a. hat) Kérdés azonban: igényelhet-e a kirendelt védő saját felétől díjazást és igy kívánhatja-e, hogy dijait és költségeit a bíróság a képviselt ellenében megállapítsa ? Egyik kir. törvényszék a védő kérelmére megállapította a dijakat s költségeket a saját ügyféllel szemben. Ezt a határozatot a koronaügyész a jogegység érdekében megtámadta, mert szerinte a védődijak megállapításának jogi alapját a magánjogi meghatalmazás képezi, mely azokban az esetekben, hol a védő hivatalból rendeltetik ki, hiányozván, ez a tény a vádlottnak a közérdekből teljesített védelem költségének viselésében való marasztalását kizárja. A Curia ezt a felfogást tévesnek nyilvánította. A Curia utal arra, hogy a védelem az anyagi igazságnak megvalósítására törekvő igazságszolgáltatásnak egyik lényeges nélkülözhetetlen intézménye, mely elsősorban ugyan a terhelt érdekeinek biztosítására szolgál, de annak minden bűnügyben való érvényesülése egyúttal nagyfontosságú közérdeket is képez, mert az igazságos döntés csak a vád és védelem támogatására szolgáló adatok mérlegelésén épülhet föl. A Bp.-nek az a rendelkezése, mely szerint a terhelt akaratától független úgynevezett kötelező védelmet csak bizonyos esetekre szorítja (Bp. 56. §.) csak czélszerüségi tekinteteken alapul. Innét folyik, hogy a védőnek a bünperben való helyzetére és szerepkörére nézve az a körülmény, vájjon a védő tisztét a féltől nyert megbízás vagy hivatalból való kirendelése folytán teljesiti-e, nem lehet befolyással, mert a védő közérdeket szolgál akkor is, mikor a bünperben a terhelt megbízása alapján lép fol és viszont a terhelt érdekeinek képviseletében jár el akkor is, mikor a védelmet hivatalból teljesiti. De nem lehet befolyással ez a körülmény a védődijak megállapítására sem. Általános jogszabály ugyanis, hogy az, aki másnak érdekében vagy képviseletében jár el, attól eljárásáért díjazást követelhet. Ez az igény nem szűnik meg az által, hogy a képviselő nem a féltől, hanem valamely hatóságtól nyerte, mely a képviseletet közérdekből szükségesnek tartja. Világos tanúságot szolgáltatnak e részben a jog különböző területein fönnálló törvényes rendelkezések, melyek szerint a közérdekből kirendelt képviselő (a gyám, a gondnok, az ügygondnok) igényt tarthat a képviselt részéről való díjazásra, nincs tehát elfogadható indok arra, hogy ez az igényjogosultság a bűnügyben hivatalból kirendelt védőtől megtagadtassák. Nem nyújt erre alapot a Bp sem. A Bp. 479. § a a bűnügyi költségekhez a terhelt képviselőjének és a védőnek megfelelő diját és költségét is számítja és a bűnügyi költségeket a 480. §. szerint a bűnösnek kimondott vádlott tartozik megtéríteni. Sem az idézett, sem a 484. §-okban, mely megállapítja, hogy az az ügyvéd vagy megbízott, aki az eljárás alatt a felek valamelyikét képviselte, kívánhatja, hogy diját és költségeit az elsőfokú eljárt bíróság megbírálja és a képviselt ellenében megállapítsa, nem találunk különbséget választott és hivatalból kirendelt védő között; törvényes rendelkezés hiányában pedig ily megkülönböztetést a bíróság sem állapithat meg. Ellene szól végül a koronaügyész felfogásának az 1874: XXXIV. törvényczikk 54. §-ában foglalt s a Bp. által nem érintett az a