Magyar jogász-újság, 1908 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1908 / 13-14. szám

144 Magyar Jogász-Ujság VII. évf. A vagyonállapotok összemérésének kulcsa már most — ez világos — nem lehet az az öröm vagy kedvtelés vagy haszon vagy előny vagy akárhogyan nevezzük azt a tényezőt, a mely a vagyon tulajdonosának subjectiv érzületére vezet vissza. A legnagyobb és legfontosabb vagyonok „urai"-nál hiába is keresnénk ilyen érzelmi momentumokat: mert mit érez a részvénytársaság, az alapítvány, a nasciturus, a csődtömeg ? De meg az érzelmeket nem lehet pénzben kifejezni, mi pedig rá vagyunk utalva az összemérés ez egyetlen biztos eszközére. A vagyonok összemérése csak azon objektív vagyonczél figyelembevétele mellett történhetik helyesen, amely azt a vagyont vagyonná teszi, egységként összetartja, amelynek ama vagyon alkotórészei valamennyien alá vannak vetve. Ha egy tömeg finom brüsszeli csipkét tartalmazó s en gros eladásra szolgáló áruraktár elég, a csipkékben szenvedett kár kétségkívül azok forgalmi értékében, helyesebben az illető helyen és időben elérhető en gros eladási árban fog állani, mert az áruraktár eladásra van szánva, s a károsult vagyona a tü7. folytán az áruk en gros áiával kevesbedett. Ha ugyanaz a csipke a feleségem ruhájába varrva ég el: a kulcs más, mert az ö vagyona azzal az összeggel kevesbedett, amelyért ő azt az ő lakhelyén detail árban képes megszerezni. Ha a lovat a pusztai ménesből lopják el, a kár más, mint ha ugyanazt a négy lovas fogat mellől viszik el, mert itt a vagyonczél első sorban az, hogy a fogat a tulajdonos kedvtelésére, szórakoztatására, hiúsága kielégítésére szolgáljon. Hogy e czélok melyikét honorálja a jog, melyikét mellőzi és mellőzze : ebbe a kérdésbe itt nem akarok bocsátkozni. Ha azonban honorálja, akkor a kár megállapítása végett szükséges vagyonbecslésnek e czél figyelembevétele mellett kell történnie. A jog a károsultat abba a helyzetbe kivánja hozni, hogy ezt a honorált czélját a kártétel után is oly módon és mérvben követhesse, mint az előtt; s azért a vagyon állapotok összemérésének az alapon kell történnie, mily pénzösszeg szükséges ahhoz, hogy a károsult vagyon a maga czélját ismét ugyanúgy elérhesse, mint a kártétel előtt? A kedvtelés, az affectio és minden egyéb subjectiv momentum e szemléletmód mellett csak annyiban jöhet figyelembe, amennyiben az objectiv vagyonczélban benne foglaltatik; s akkor is csak annyiban, amennyiben annak a vagyonczélnak megvalósiiása egy bizonyos pénzösszeg feláldozásával lehetséges. Ez az eszmemenet aztán igen hamar elvezet az unicumok kérdéséhez. Valaki tönkretesz egy Rembrandt-ot, megsemmisít egy családi ereklyét: a kár pótolhatatlan, mert semmi pénzzel helyre nem hozható. A károsult vagyon oo-nel kevesebbet ér, mint a kártétel előtt. Konzekvensen azt kellene mondani: minthogy co-t megtéríteni nem lehet; minthogy impossibilium nulla obligatio, — a károsult semmit sem kap. A megoldás nem volna kielégítő, mert a közvetlen, subjektiv vagyonczélon kívül a vagyontárgyaknak is vannak másodlagos czéljai, pl. a Rembrandt-képet el lehet adni stb., s ez alapon egy bizonyos értékkevesblet még mindig megállapítható. Csupán az ily értékkel nem bíró tárgyaknál, mint pl. egy elhunyt szerettünk néhány sor irása stb., kell azt mondanunk : az ilyen tárgy akár szempontjából egyáltalán nem vagyontárgy, elveszte nem csökkenti a károsult vagyonát. Nem kívánok ezúttal ama másik kérdéssel foglalkozni: vájjon helyes-e különbséget tenni a vétkesség foka szerint a megtériténdő összegben; csak arra kívánok megfelelni, hogy ha ily különbséget tesz a jog, miképen tegye azt: engedjen el valamit a megtérítendő kárösszegből az enyhébben vétkesnek, vagy k jtelezze a súlyosabban vétkest a kár megtérítésén felül még valaminek a megfizetésére ? Nem lehet kétség, hogy az utóbbi eljárás a helyesebb. Az enyhén vétkes is a maga tényével indította meg acausalí;ás ama folyamát, mely a végén az egyáltalán nem vétkes károsult vagyonát a kárösszeggel csökkentette ; az enyhén vétkes is vétkesebb, mint a károsult, s a legkevesebb, amit tőle követe'hetünk, az, hogy az eredeti vagyonállapotot állítsa helyre. Ha már most a törvény motívumot akar teremteni a kellő gondosság, elővigyázat, tisztesség számára, s ezért a nagyobb fokban vétkest erősebben akarja sújtani: helyes, csakhogy ez akkor azt jelenti, hogy a dolus és culpa lata nem csupán kártérítésre, hanem egyébre is kötelez. Ez az egyéb az, amit most már általánosságban i?w?se-nak, elégtételnek neveznek, s a mi nem a két vagyonállapot egybevetéséből, hanem ama mindenféle egyéb hátrányok valamelyes pénzbeli megbecsléséből áll, amely hátrányok a károsultnak nem vagyonát, hanem személyét érték a kártétel folytán. Ide vág pl. a károsult testében esett szépséghiba ;*) a testi és lelki fájdalom, félelem, bosszúság, időveszteség, szégyen, amelyet neki a kárttevő okozott. Mindezek oly dolgok, amelyeket pénzben egyáltalán nem lehet megbecsülni, s a melyekért ha „kártérítés" állapittatik meg, az semmiféle kárnak nem megtérítése. Ez az elégtételi jog még csak a kezdetén van a kifejlesztésének, s igy még alig vonhatók meg határai ; azonban az eszmék tisztázására szolgál már az is, ha tudjuk, hogy itt oly területen mozguDk, a mely a kártérítés kérdésein kivül esik. Alkalmazva mindezeket a felhívott jogesetre, azt kell mondanunk, hogy a Curia abban ennek az elégtételi jognak a kissé még süppedékes talajára tévedt. A pretium affectionis akkor, a mikor még nem merő unicumról van *) V. ö. C. 1908. márcz. 19. 447/907. sz.