Magyar jogász-újság, 1908 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1908 / 10. szám - Az ügyvédek nyugdíjintézete - Berlin büntanyái

10. sz. Magyar Jogász-Ujság 121 tötte be a „Fuchsmajoi"-i méltóságot. Ez az ur, Kuhn „Kriminalkommissar" volt s tisztára a vele való ismeretségemnek köszönhetem, hogy most Berlin büntanyáiról a „Kaschem'-ekről irhatok. „Kaschem* elnevezés — igy magyarázták — a tolvajnyelvből van véve, de ma már közszájon forog, s a ki a berlini életet ismeri, tudja, hogy azok a szolid külsejű, de félelmetes közönségü lebujok értendők alatta, a hol a bünős Berlin él, a hova, mint televény földbe nyúlik vissza csaknem minden gaztettnek a gyökere. A kaschemek rendes korcsmák, kávéházak, csapszékek, éttermek. Külsejök nem különbözik bármely hasonló helyiségtől sem. Sőt mintha keresve keresnék a .tisztességes polgári" mezt, a moly nemcsak óvatossági, de üzleti szempontból is czélszerü. Berendezésük a körülményekhez képest egyszerűbb, vagy fényesebb, de minden gyanút kizáró. Közönségük pedig kivétel nélkül gonosztevőkből, különböző rangú és rendű csirkefogókból kerül ki, a kikkel rendszerint a tulajdonos is egy gyékényen árul. Berlin városában mindenki tud róluk, de csak sejtésszerüen, mint a párisiak a félelmetes „apache"-ok bandáiról és a londoniak az ő hírhedt „prickpocket"jeikről. És ha a tanyáikat felismerik, el is kerülik szorgalmasan. Meglehetős izoláltan élnek tehát e különös társadalom tagjai, de elszigeteltségükben aztán összetartanak hiven. Mert ők nem azok az emberek, a kik holmi „javulási" ideákkal bíbelődnének. Passzióval űzik „hivatásukat" s ambiczióval vannak eltelve annak kifogástalan betöltése iránt. Megbámulják egymás ügyességét és tanulnak egymástól, de eközben megismerik egymás erőit is és félnek is egymástól. Félelem. Különösen hangzik, hogy ez az összetartásnak volna egyik motívuma. De a zsiványbecsület nem ismer nagyobb bűnt az árulásnál, az egymás iránti hűség megszegésénél. A polgári becsület utja náluk: az árulás utja. Arra visszatérni, zsiványmorál szerint egyenlő emezzel. És jaj az árulónak ! Kilenczven perczentjük börtönt viselt, kik állhatatosan megmaradtak a bűn utján és mesterei az ujabb nemzedéknek, azoknak az ifjú csemetéknek, a kik reményteljes életpályájukat itt kezdették . . . legnagyobb valószínűség szerint folytatni is itt fogják egy leendőbeli kiszabadulás után és végzik a börtönben, vagy legroszszabb esetben a hóhér pallosa alatt. Ezek az igazi Lombroso typusok. Ott élnek a korcsma levegőjébea. Isznak, tobzódnak, mulatnak napestig és bírják pénzzel (hiszen ez mindig „kerül") és birják fizikummal is. Ugy is mentőlelőbb az állam kosztjára kerülnek, több-kevesebb időre. A börtön falai közt aztán visszanyerik az egészséget és az életerőt, a mit léha szabadságukban eltékozoltak. A börtön nekik valóságos szanatórium. Milyen czinikus rendelkezése a természetnek ! A jóérzésű embert, ha megtévelyedett és rabkenyérre kerül, megtöri a fogság. Szellemének szárnyait szegi, a romlandó testbe kora vénséget ültet el. S ha bűnéért elszenvedte a büntetést és visszakéredzik a társadalomba, ajtót mutatnak neki. A hivatásos gonosztevőknek pedig használ az egészséges — bár szigorú — életmód, uj életre kelti őket és a társadalom, az ő különös társadalmuk, mint érdemkoszoruzta hősöket fogadja a visszatéréskor. Olyan nagy városban, mint Berlin, a bűnös emberek hírhedt és titkos tanyái oly nagy számban vannak elosztva szerteszét a legkülönbözőbb pontokon, hogy tudni se lehet se szerit, se számát. Még talán az a híres Eevezetés rendőrség te ismeri mind. Pedig ennek ott van a szeme és ott van a keze mindenütt! Az Alexanderplatzon, a Polizeipraesidium palotájában gondosan kezelik a nyilvántartó könyveket s bölcsen gondoskodnak elegendő számú detektivről, hogy a közvetlen felügyelet e diszes helyiségek felett sohase hiányozzék. Éjszakai kirándulásunknak nem volt czélja az hogy mindent végigtanulmányozzunk, hanem csak betekintés abba az ismeretlen világba, a hová a közvélemény sasszeme is csak a rendőrség különleges protekcziója révén pillanthat be. Nem is néztünk meg, csak egynehányat. A mit róluk írok, az sem lehet kimerítő tehát, hanem csak szemelvény. Előzetes megállapodás szerint este 9 órakor gyülekeztünk az „Oranienburger Tor"-nál Kuhn kriminalkommissaron és két detektiven kivül (a kik a kirándulás tulajdonképeni vezetői voltak, amennyiben közvetlen ismeretségüknél fogva ők láttak el a legérdekesebb személyi és tárgyi magyarázatokkal), velünk volt Keue rendőrhadnagy, egy irónő és egy újságíró (állítólag a „Berliner Tageblatt" főszerkesztője). Magyarok hárman voltunk : két ügyvédjelölt barátom és én. Jó nagyocska volt tehát a társaságunk s ki is fejeztem a detektívek előtt ez iránti aggodalmaimat, de ők megnyugtattak : — Hogy mi kik vagyunk, azt nem a nagy számunkból fogján következtetni a kaschemek virágai. Nálunk nem kell jobb detektív. Ők úgyszólván hamarabb tudták, hogy ma „vizit" lesz, mint mi magunk. És várnak is bennünket. — No nem ugy mindenre elkészülve várnak, csak épen a látogatást várják. Mert azért ők ritkán életveszélyes gazemberek,*) s ha könnyen áll is rajtuk, hogy a kizsebelés czéljából fültövön csapják,—ha máskép nem megy — a békés polgárokat, „gyilkos* kevés van közöttük. Az emberölést szokásszerüen űzni nem igen lehet, mert az effajta cselekményeket a legtöbb esetben hoszszabb, esetleg örök ideig tartó kényszerszünetelés követi. Nincs tehát sok okunk a bőrünket félteni, de ők sem veszik túlságosan komolyra a dolgot. A detektívek sem a hivatalos ábrázatjukat öltötték fel s hogy megjelenésünkkor mégis mindenünnen „feltűnés nélkül" elódalgott néhány gyanús alak, meg hogy egyik-másik helyiség — míg ott voltunk — csaknem egészen kiürült, •) Jellemző erre nézve, egy barátom esete, a kinek a szegénységénél csak a tudásvágya volt nagyobb s a ki önmagához méltó bölcseséggel keresgélve az olcsó bevásárlási helyeket, egy ilyen kaschembe vetődött s aztán el-eljárogatott oda meginni olcsó pohár sörét. A „Germania" Börfözdének egy kimérése volt ez, a KI. Hamburgerstr. 2. sz. a. (Tolvajnyelven „Sáchsertopp.") Én ismerem, (azaz csak ismerni véltem) a helyet, tudtam, hogy ide jár a barátom s hogy mióta idejár, még nem történt Bem mi bántódása. Annál nagyobb volt hát a meglepetésem, mikor éjszakai kirándulásunkon a detektivjeink ide vezettek be. Persze minket aztán egészen máskép fogadtak, mint azt a szerény kinézésű, „heveset igérő" fiút.