Magyar jogász-újság, 1908 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1908 / 1. szám

1. sz. Magyar Jógái isz-Ujság 5 tartozik a sommás eljárás alá, vagy hogy a bíróság nem illetékes, a kereset idézés kibocsátása nélkül hivatalból visszautasítandó. A kir. Guria állandó gyakorlata ezt a rendelkezést az illetékesség hiányára nézve ugy értelmezi, hogy a bíróság illetékesség hiánya miatt a keresetet hivatalból csak akkor utasíthatja vissza, amikor a törvényben megszabott illetékességtől még a felek egyező akaratával sincs eltérésnek helye ; minden más esetben az idéző végzés kibocsátandó és alperesre tartozik az első tárgyalási határnapon a pergátló kifogást megtenni illetékesség hiánya miatt. Tudtunkkal a budapesti kir. törvényszék felebbezési tanácsai is a Curiáéval azonos gyakorlatot követnek. S mégis elég gyakori eset az a budapesti kir. járásbíróságoknál is, hogy a keresetet illetéktelenség oká ból, hivatalból visszautasítják, ha az ügy nem is esik az illetékesség ama szabályai alá, amelyektől eltérésnek a felek egyező akarata esetében sincs helye. Ennek a gyakorlatnak rendszerint felperes felfolyamodása és az elsőbiróság végzésének megváltoztatása a következménye. Az is elég gyakran előfordul, ho*y a járásbíróságok alperes viszonkeresetét az 1893 : XVIII. t. cz. 23. §-ának 3 pontjára való utalással külön perutra utasítják, pedig az idézett törvényhely csak azt engedi meg, hogy a bíróság a viszonkeresetét a főügytől elkülönítve döntheti el, vagyis a 42. §. értelmében a tárgyalást előbb a keresetre szoríthatja és az így letárgyalt kereset felett a 103. §• értelmében részitéletet hozhat és azután tér át a viszonkereset tárgyalására és eldöntésére; de nem foszthatja meg az alperest attól a törvényben biztosított jogától, (1868: LIV. t.-cz. 77. §.), hogy viszonkeresete, ha az 1881. LIX. t.-cz. 8. §-a kellékeinek megfelel, a kereseti követelésre, illetékes bíróság által döntessék el. Más szóval a viszonkereseti illetékesség (fórum reconventionis) nem szüntethető meg azzal, hogy a viszonkereset külön perutra utasittatik Ha egyébként a bíró a viszonkeresetét érdemi elbírálás alá tartoznék venni: azért, mivel a viszonkereset bonyolult, azt a maga juriszdikczió jából ki nem közösítheti, hanem legfeljebb annak tárgyalását és eldöntését a kereseti ügy eldöntése utáni időre halaszthatja. A törvény világos ebben a tekintetben, s mégis a törvény pongyola alkalmazását bizonyítja az a körülmény, hogy ily világos törvényes intézkedés helyes értelmezését a nyilvánosság előtt kell megbeszélés tárgyává tenni. A kir. járásbíróságok ítéleteiben gyakran olvashatjuk az ilyen kitételeket: „nem vitás a felek közt", „nem tagadta az ellenfél, tehát valónak volt elfogadandó* ; de előfordulnak ily kitételek néha a felebbezési bíróságok ítéleteiben is. Ezeknek a kitételeknek elseje homályos értelmű, a másodika pedig: egyenesen ellenkezik az 1893 : XVIII. t.-cz. 61. §-ának rendelkezésével. Szóljunk először az első kitételről. Valamely perbeli tényállítás a telek közt különböző okokból lehet nem vitás. Vagy azért, mert mindkét fél az illető perbeli tényállítást kifejezetten valónak elfogadja, vagy pedig azért, mert az ellenfél az illető tényállásra nem nyilatkozik és így annak valóságát ily uton nem teszi vitássá. Ámde a bíróság csak az első esetben veheti az illető tényállítást valónak s mondhatja azt, hogy az illető tény nem vitás a felek közt, mert az 1893 : XVIII. t.-cz. 58. §-a értelmében a bíróság bizonyítás nélkül csak oly tényállításokat tekinthet valóknak, melyeket egy ellenfél a tárgyaláson vagy a megkeresett biró előtt beismert, vagyis, mert a beismerés az ellenfél tényállításának valóul elfogadása, melyeket az ellentél a tárgyaláson vagy a megkeresett bíró előtt kifejezetten valóknak mondott, valóknak elfogadott azzal, hogy azok valóságát beismerte A helyes, logikus és törvényes kifejezés tehát a „nem vitás" helyett az volna: „a felek egyező kijelentése folytán" vagy „az ellenfél beismerte, tehát való" avagy „az ellenfél beismerése folytán nem vitás'. Ha azonban az ellenfél nincs beismerésben, de kifejezetten nem tagadja az illető tényállítást, akkor nem lehet azt mondani, hogy „nem vitás az a perbeli tényállítás slb.* Ugyanis a közvetlenségen és szóbeliségen alapuló sommás eljárásunk nemcsak nem ismeri az esetlegességi elvet, mely szerint az ellenfélnek nyomban nem tagadott állítása hallgatag beistnertnek tekintendő ; ellenkezőleg az 1893: XVIII. t.-cz. 61. §-ából kitűnik, hogy az ellenfél tényállításainak nem tagadása csak akkor jár jogkövetkezményekkel, ha a fél a szóbeli tárgyalás folyamán a bíróság felhívására kifejezetten nem tagadja s amellett a fél nem tett a perben oly az ellenfél tényállításával össze nem férő ténybeli állításokat, melyekből az ellenfél tényállításai közvetve tagadottaknak volnának tekinthetők. Az egyszerű nem tagadás alapján tehát a perben nem lehet a bíróságnak valamely tényállítást valónak elfogadni. A nem tagadás, az ellenfelet a bizonyítás alul csak akkor szabadítja fel és a bíróságot csak akkor jogosítja fel, hogy az ellenfél bizonyítása nélkül az illető tényállítást valóul elfogadhassa, ha 1. a bíróság kifejezetten felhívta a felet, kívánja-e, tagadja az illető tényállítást vagy sem, 2. ha erre a fél kifejezetten nem tagadja az illető tényállítást és 3. ha nem tett a perben az ellentél tényállításával ellen kező, tehát ennek a tényállításnak tagadását közvetve magában foglaló ténybeli állítást. Ha azonban a törvény a nem tagadás joghatályát ehhez a három feltételhez köti, akkor nem elegendő az Ítéleti tényállásban azt mondani: az ellenfél nem tagadta, tehát valónak veendő, hanem vagy a tárgyalási jegyzőkönyvnek vagy az