Magyar jogász-újság, 1908 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1908 / 9. szám

108 Magyar Jogász-Ujság VII. évf. parancsot meg nem akasztja az, hogy a felek korábbi hisztorikumról mit sem akartak tudni. Ez magyarázza meg a tévedés utólagos érvényesítését, ez adja az absztrakt ügyletek semmiségének és tiltott voltuk lehetőségének is kulcsát, minek felismerése annál fontosabb, mert bíróságaink egyébként az ügyletek és tilos cselekmények világában immár a tisztult felfogásnak hathatós hirdetői. A magánjogi és a büntetőjogi tilos cselekmény tényállásának viszonya és joghatásbeli különbsége klasszikus határozottsággal szólal meg C. (1908. jan. 23. 7608/1907. sz.) ama határozatában, mely szerint a magánjogi jogellenes cselekmény fogalma sokkal tágabb körű, mint a büntetendő cselekményé, miből legfőbb bíróságunk helyesen azt következteti, hogy csupán a bűnösséget (a tettességet) megállapító büntető ítélet irányadó a polgári biróra, ki azonban az okozatosság fenforgását teljesen szuverénül dönti el. Az idézett határozat a magánjogi beszámithatóságot és vétkességet élesen elválasztja. Ezzel ellentétben C (1907. nov. 13. 10787/906. sz.) e két fogalomkört együvé vette, midőn arról volt szó, hogy hipomániás izgalomban szenvedő házastárs örököl-e férje után, ki őt betegségéből származó, durva viselkedése miatt elhagyni kénytelen volt. A kérdést mindhárom bíróság igenlőleg oldotta meg. Különös csak, hogy azzal érvelnek, miszerint az elmebeteg tényei nem lehetnek szándékosak, holott azt kellene hangoztatniok, hogy nem beszámíthatók. Az egész eset a házassági törvény szellemében döntetett el, a C. a családjogi és örökjogi tilos cselekmény joghalásának egyféleségét érezte és ennek nyomása alatt használta a Ht. 80. §. a) pontjának jellemző fordulatát. Valósággal azonban a bontó okok — és nem csupán a bontó akadályok — felett is lebegő 127. § ra kellett volna gondolnia. Hogy nem szakaszszámokról, hanem igen fontos jogkövetkezményeltérésekröl van itt szó, arra hadd utaljak a Curiának az elmebeteg házastárs létesítette bontó okok tekintetében követett helytelen gyakorlatára,1) mely másutt már bővebben megvilágittatott. C. (1908. febr. 11 én 2935/1907. sz.)adologi jogban az ut-szolgalmi jogot elválasztja a közönség használatára engedélyezett átjárótól. A megkülönböztetéshez nem fér szó, sokkal inkább az eldöntésben használt jogi müfogalmakhoz. Az Optk. nyomása alatt — az országbírói értekezlet 21. és 156. szakaszaitól függetlenül is — nem igen szólhatunk alanytalan, a közönség által megszerzett utjogról. Azonban ebből nem folyik még, hogy azon ut, melyet valamely telken keresztül emberemlékezetet meghaladó idő óta bárki használhat és használ, pusztán a tu!) V. ö. Almási: „A tiltott cselekmény a magánjogban" cz. munka 15. lapján felhozott eseteket. lajdonos szívessége és elnézése alapján vehető igénybe. C.-nak itt nem a szolgalmi és szívességi használat, hanem a közszolgálatra szánt dolgok fogalmával kellett volna érvelnie, mit persze az Optk. 288. szakaszának nem éppen ideális szövegezése megnehezített. Nem igen barátkozhatunk meg a C.-nak a szerzői törvény 50. és 51. szakaszainak egymásközötti viszonyait tárgyazó álláspontjával. Az eset elég érdekes. A Drótostót nevü operetté közszájon levő keringője többszörözve megjelent, czimlapján a szerző annak előadási jogát magának fentartotta. Az egész színdarabot — mint közismeretü — színházban is előadták és a margitszigeti kávéházban a keringőt egy katonai zenekar szerzői engedély nélkül nyilvánosan játszotta. Felperes bitorlást érvényesített, mit C. (1908. jan. 8-án 276. sz. a.) azon helyes indokon kivül, hogy okozatosságot nem lát fenforogni, azzal is támogat, hogy felperes keresetében kijelentette, hogy a keringő az operettéből való, hogy „az alsóbiróságok felperes ezen saját kijelentése alapján fogadták el azt, hogy a fentemiitett keringő nem az 1884. évi XVI. t.-cz. 51. §. alá tartozó zenemű, hanem a fentemlített zenés szinmünek az 50. §. rendelkezése alá vonandó része csupán." Elvi kérdésről lévén szó, szabadjon megjegyezni mindenekelőtt, hogy ezen indokolás ama helytelen felfogásból indul ki, mintha a kereseti előadás az illető eset törvénybeli subsumpeziójára bármi befolyással lehetne. Ha a Szjt. 50. és 51. szakaszai között tényleg fenforogna is azon ellentét, melyet C. benne lát, akkor sem felperes kereseti előadása vagy kijelentése, hanem kizárólag az egész tényállás szerint igazodnék, vájjon melyik szakasz veendő alkalmazásba. Részemről azonban az ellentétet sem látom. A Szjt. 50. szakasza azon esetről intézkedik, ha az egész zenés szinmü előadatott és megengedi a felvonásközi és egyéb zenerészek előadását, noha az egész zenés szinmü nyomtatásban megjelent és áruba bocsáttatott. Már itt is kérdésessé válhatna, vájjon ezen kivételes engedély kiterjed-e annak oly nyilvános előadására is, mely a színházitól eltér, az alá esik e a pusztán zenekari közreadás, ha az illető zenerészt az operettben eldalolják is vagy más ehhez hasonlók. Nem akarom e kérdést itt közbevetőleg eldönteni, pusztán a kivétel szoros voltára és a magyar szerzők anyagi érdekeire utalni. Midőn azonban a törvény e kivétel engedélyezése után nyomban egy általános szabályt ad és minden többszörözve megjelent és áruba bocsátott zenemüvet, melynek előadási jogát a szerző fentartotta, a jogosulatlan előadás alól kivesz, akkor ebbe nézetem szerint ama zenemüveket is kell belevonnunk, melyek eredetileg a zenés szinmü egyik részét tették, de később objektivizáltattak és külön müvekként jelentek meg, esetleg más