Magyar jogász-újság, 1908 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1908 / 8. szám

VII. évfolyam. Budapest, 1908. április 15. 8. szám. MAGYAR JOGÁSZ-UJSÁG A JOG- ÉS ÁLLAMTUDOMÁNYOK MINDEN ÁGÁT FELÖLELŐ FÉLHAVI FOLYÓIRAT Joggyakorlati szemle. * A Curia két teljesülési döntvényével kell e helyütt foglalkoznunk. Az egyik a 80. számú, a másik pedig az 1890 : XXV. t.-cz. 13. § a alapján kelt és a XVII. számot viseli. Nem mintha a bennük elbírált kérdések olyan valóban elvi jelentőségűek lennének. Megszoktuk már a Curia döntvényeinél, hogy nagyrészt irott törvényszakaszok authentikus interpretatiójával foglalkoznak és Íratlan jogunk hangyabolyként hemzsegő vitakérdéseihez csak elvétve és félve nyúlnak. Avagy valóban nincs elvibb probléma eldöntetlen a mostani jogban, mint az, megfelel-e a közjegyző által felvett végrendelet az 1874 : XXXV. t.-cz. 82 §. b) pontjában előirt érvényességi kelléknek akkor is, ha a másik közjegyző vagy két tanú csak az írásban foglalt végrendelet {elolvasásánál, tartalmának a végrendelkező részéről történt jóváhagyásánál és aláírásánál van jelen? A döntvényintézmény megalkotója előtt nem a hiteles törvénymagyarázat czélja lebegett, s minél több tapasztalatot szerzünk a magánjogi judikatura terén, annál több adatnak jutunk birtokába arra nézve, hogy nincs veszedelmesebb az authentikus interpretatió tultengésénél. A döntvény köti a bíróságokat, s ezzel felmenti őket a subsumptió nehéz és fontos feladata alól: a bíró helyett a döntvény gondolkozik, s az adott esetben kritika nélkül kényszeríti alkalmazni vagy nem alkalmazni a jogszabályt. Ez kettős veszedelem: sablonizálja a jogalkalmazást és növeli a tekintélykultuszt, amire mindkettőre elég hajlamunk van amugyis. A döntvényintézmény a jogalkotás és nem a jogmagyarázás czéljára készült első sorban; arra a czélra, hogy a szokásjog életereje el ne csenevészedjék a törvényalkotás mellett, hogy az élet mindig fejlődő és megújuló postulatumai utat törhessenek maguknak az irott jog mellett, sőt annak ellenére. Az irott jog hiteles magyarázata nem szolgálja ezt a czélt; s azért kívánatos, hogy abban mértéket tartsunk. A már fent megérintett kérdésre különben a 80. sz. döntvény igenlő választ ad, mert az ott idézett rendelkezést ugy értelmezi, hogy az abban szabályozott végrendelet nem szóbeli végrendelet, hanem az allograph, azaz nem a végrendelkező által irt Írásbeli végrendelet, mely az 1876 : XVI. t.-cz. 6. §-ában emiitett írásbeli nyilt alakú magánvégrendeletektöl csak a végrendeletet író közhitelességi minőségében különbözik. Ez utóbbinál az írásbeli végrendeletet a végrendelkező végakaratának élőszóval kijelentése nem teszi szóbelivé, ép oly kevéssé van ennek helye az idézett 82. §. szerint a közjegyző által felvett végrendeleteknél. A tanuk ellenőrzése az írásbeli végrendeleteknél, nem ugy mint a szóbeli előadásnál, ennek hü írásba foglalására, hanem csak arra szorítkozik, hogy a felolvasott vagy felmutatott irott végrendeletet a végrendelkező az ő végakaratának jelentse ki és valamint egyéb közokiratoknál, ugy az Írásbeli közvégrendeleteknél is nem a szóbeli kijelentés, hanem azok tartalma lesz döntő vitás esetekben. Ezekből folyólag az interpretált 82. §. a) pontjában foglalt az a kívánalom, hogy a végrendelkező személyesen jelentse ki akaratát a közjegyző előtt, a döntvény szerint nem a végakaratnak szóbeli előadását jelenti, hanem elég van téve ennek akkor is, ha pl. a végrendelkező a végakaratát tartalmazó irott lapot azzal a kijelentéssel adja át a közjegyzőnek, hogy azt közokiratba foglalja. S ugyanúgy az id. §. b) pontjában jelzett „ügymenet" alatt csak az aktusnak a törvény szerint lényeges részeit lehetvén érteni, elégnek tartja, hogy a két tanú vagy a másik közjegyző csak az írásba foglalt végrendelet felolvasásánál, tartalmának a végrendelkező részéről történt jóváhagyásánál és aláírásánál legyen jelen. Az indokolás nincs híján a meggyőző erőnek. Csak azt kell szem előtt tartani, vájjon a kisebb formaság még mindig elég biztositékát nyujtja-e a közhitelességnek és a végakarat hü reprodukcziójának; s ha igen: nem szabad „incumbere íormis." Ez az eset, ugy látszik, valóban fenforog. Azonban egyet mégis figyelemre kell méltatnánk. A közjegyzői törvény 74. §-a szerint „a tanúnak, illetőleg a másik közjegyzőnek rendszerint csak azon időpontban kell jelen lenniök, midőn az okirat felolvastatik s a lelek által aláiratik." Sőt a felek kívánságára a jelzettek jelenléte csak az aláírásnál szükséges, de akkor a feleknek ki kell. jelenteniük, hogy az okirat előttük felolvastatott, vagy hogy azt maguk olvasták (ugyanott 2. bek.). Hát persze ez kevesebb, mint a mit a Curia a végrendelet megalkotásánál kiván s ennyiben — hiba van á kréta körül. Ha valóban egyszerű közjegyzői okirat az a végrendelet, akkor a most emiitett könnyítés reá is kiterjed; ha pedig a Curia ezt meg nem engedi, hanem megkívánja, hogy a