Magyar jogász-újság, 1906 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1906 / 1. szám - A testrészek értékéről a joggyakorlatban - A német birodalmi törvényszék az orvos titoktartási kötelezettségéről

1. sz. Magyar Jogász-Ujság 13 nyilvánvalóan a titoktartási kötelezettség szigorú teljesítése felé hajlott. A felsőbb bíróságoknak eddig nem volt alkalma, hogy ebben a kérdésben nyilatkozzék. A szakirodalom álláspontja ingadozó volt. Az elméleti szempontot nem rég gróf Dohna fejtette ki a következőkben: Csak határozottan kifejezett törvényes rendelkezés oldhatja-e föl az orvost a titoktartás kötelezettsége alól, vagy pedig a „jogosulatlan" kifejezés nem utal-e „a technikai jogrenden kivül fekvő valamely tartalomra ?" Dohna gróf (éppen ugy mint Liszt, Frank és mások, ellentétben Olshausenncl és a legtöbb jogászszal) ez utóbbi megoldást fogadja el; szerinte a jogellenesség, jogosulatlanság, a büntetőtörvény alkalmazhatóságának előföltétele. Mennyire eldöntetlen ez a kérdés, mily kevéssé vannak tisztában maguk az orvosok azzal, hogy mit szabad és mit kell tenniök, világosan kifejezésre jutott a német egészségügyi tisztviselőknek 1904-ben megtartott danzigi III. főgyülésen, melyen az előadó, dr. Hoffmann berlini törvényszéki orvos hosszas érdekes fejtegetések során arra az eredményre jutott, hogy ha az orvos a reábízott magántitkot elárulja, ez az eljárása nem jogosulatlan, „ha egy vagy több embernek a jóléte íorog koczkán, vagy ha személyes érdekek megóvása teszi szükségessé a titok felfedését". Ezen szövegezés ellen akkor Heimberger bonni tanárnak jogi aggályai voltak; szerinte ez a szövegezés nagyon határozatlan és éppen az orvos szempontjából túllő a czélon; megingathatja a beteg bizalmát; leghelyesebb volna a „jogosulatlan" szó minden közelebbi fogalommeghatározásától és a titok jogosult felfedése eseteinek a fölsorolásától eltekinteni; a megalkotandó uj büntetőtörvénynek pedig az általános részben pontosan és kimerítően kell meghatároznia a jogszerű és a jogellenes cselekményeket. A kérdés ilyen stádiumában, amely ugy az orvosok, mint a jogászok szempontjából csakugyan áldatlannak mondható, a német birodalmi törvényszék elvi jelentőségű határozata bizonyára osztatlan helyesléssel fog találkozni. A berlini I. sz. törvényszék 1905. évi február 8-án Dr. L. orvost a büntetőtörvénykönyv 186. és 300. §-aiba ütköző vétség miatt a következő tényállás alapján ítélte el: Özvegy J.-né, hajadon leányával J. Bertával ugyanabban a házban, de külön lakásban lakott, mint J.-né — J. Berta sógornője — és kis gyermekei. Mindkét akónak háziorvosa a vádlott, Dr. L. volt. Amidőn Dr. L. egy izben J. Bertát megvizsgálta, azt észlelte, hogy ez a betege bujakóros. Később J-né elment Dr. L.-hez, hogy gyermekét beoltassa. Az orvosnak tudomására jutott, hogy ez a gyermek özvegy J.-né és Berta leánya lakásában sürün fordul meg és hogy ez a két nő a kis gyermeket az ágyban is magához veszi. Dr. L. ennek folytán kötelességének tartotta, hogy J.-nét figyelmeztesse, hogy gyermekeit, különösen a most beoltott gyermeket J. Berta megfertőzheti, vigyázzon tehát, hogy a gyermekek ne jöjjenek közeli érintkezésbe a nagynén. jükkel. Amikor J.-né erre azt válaszolta: „képzelem mi baja van megint ennek a disznónak, hiszen éjjeli 3—4 óra előtt soha sem jön haza és mindig az orvoshoz futkos", a vádlott azt mondta: „No, ha azt hiszi, hogy szifilitikus vagy más hasonló baja van, akkor jó lesz vigyázni". Ezt a beszélgetést J.-né egy lakónönek a ház ban elmondta, ez pedig az egész házban elhíresztelte hogy J. Berta bujakóros. Az orvos elítéltetése annak idején nagy port vert föl. A birodalmi törvényszék II. büntető tanácsa az Ítéletet3) most a következő indokolással oldotta föl: I. Kétségtelen, hogy vádlott olyan titkot árult el, amelyet hivatásánál fogva biztak reá. De a titoknak ez a felfedése sem objektív, sem szubjektív szempontból nem volt jogosulatlan. Az elsőbirósági Ítélet az objektív jogosulatlanságot abból következteti, hogy a beteg beleegyezése nélkül a titok felfedésére csak törvényes rendelkezések adhatnak jogot, olyan kötelezettség azonban, amelyet az 1835. évi augusztus 8-án kelt porosz kormányrendelet, valamint a közveszélyes betegségek elleni védekezésről szóló birodalmi törvény ró az orvosokra, a jelen esetben szóba se jöhet és ennek folytán vádlott bejelentésre sem kötelezve, sem jogosítva nem volt, de ha lett volna is, csak a hatósággal szemben állott volna fenn ez a kötelezettsége, vagy joga. Az elsőbirósági Ítéletnek ez az indokolása azonban csak a bejelentési kötelezettség által előállott jogosultságot tartja szem előtt és figyelmen kivül hagyja azt, hogy a titok felfedésének joga fennállhat olyan esetben is, amikor bejelentési kötelezettség nem forog fönn. Ilyen jogra következtetett a vádlott abból a körülményből, hogy kötelességei egymással összeütközésbe kerültek, mert ha mellőzte volna J-né figyelmeztetését, amit a gyermek egészsége érdekében szükségesnek vélt és a gyermek tényleg fertőző betegségbe esett volna, a veszély elhallgatása alkalmas lett volna arra, hogy a vádlott ellen gondatlanságból okozott testi sértés miatt büntető eljárás tétessék folyamatba. A vádlottnak ezt a védekezését nem döntheti meg az a körülmény, hogy tárgyát csak olyan tények képezik, amelyeknek révén a vádlott a büntetőtörvényt tévesen magyarázta. A büntetőtörvénykönyv 300. §-ában körülirt titoktartási kötelezettség nem abszolút kötelezettség, sőt maga a törvény, amikor csak a titok jogosulatlan felfedését bünteti, ezzel határozottan konczedálja azt, hogy a titok felfedése jogos is lehet, anélkül, hogy ezt a jogosultságot tehát az orvosi hivatássa] járó egyéb kötelezettségek is megállapíthatják, ámbár a titok felfedésére való jogosultság megsértésére a büntetőtörvénykönyv nem is szab kriminálisjbüntetést. Az orvosi hivatással járó ilyen kötelezettségek létezését elismeri az orvosi becsületbiróságokró szóló, 1899. november 25-én kelt porosz törvény is, amikor az orvost hivatásának lelkiismeretes gyakorlására kötelezi és ezen kötelességének megszegését becsületbírósági büntetéssel sújtja. Megfontolandó lett volna tehát, vájjon az orvosi hivatás lelkiismeretes gyakorlásának körébe nem tartozik-e az is, hogy az orvos olyan betegeit, akik más személyekkel való érintkezés folytán a fertőzés veszélyének vannak kitéve, az őket fenyegető veszélyre figyelmeztesse. Ezen figyelmeztetés mellőzése lehetővé teszi, hogy az orvos a büntetőtörvénykönyv 230. §-ának 1. és 2. pontja4) alapján megbüntettessék. Minthogy azonban a jelen esetben a szükségessé vált figyelmeztetés csakis az orvosnak, egy másik betegével 3) Entsch. d. Reichsgerlchts in Strafíachen id. h. 4) Megfelel ~ magyar btkv 310. §-ának.