Magyar jogász-újság, 1906 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1906 / 1. szám - A tévedés a magánjogi tervezetben

6 Magyar Jogász-Ujság V. évf. vagyonbeli osztályrészszel kiván e hiányon segíteni, amennyiben a hitvestárssal szemben az oly öröklött vagyont, amely ági örökös által igénybe nem vétetik vagy igénybe nem vehető, fele részben, illetőleg harmadrészben a felmenőknek s az oldalrokonoknak adja. Ámde ily feltételek mellett ismét nincs a szülőn segítve oly esetben, ha az ági vagyont az ági örökös igénybe veszi, más öröklött vagyon pedig nincsen. E megoldási módozatoknál czélravezetőbbnek és az ági öröklés elvével is összegyeztethetőnek mutatkozik az a megoldás, melynél fogva az ági vagyon állagában való öröklés érintetlenül hagyása mellett oly esetben, ha a szülő vagy ivadéka, tehát első parentelabeli ági örökös örökli az ági vagyont, a másik szülő részére az ági vagyon felének, ha pedig távolabbi ági örökös örökli, az egész ági vagyonnak haszonélvezete a másik szülő számára tartatik fenn s ehhez képest a nem ági szülőnek az ági vagyon haszonélvezete abban az arányban biztosíttatik, amely arányban ági öröklés hiányában az állagot örökölné, ha hitvestárs nincsen vagy ha hitvestárs mellett megfelelő állagöröklésben részesülne. Igaz ugyan, hogy hitvestárs létében, amig ennek özvegyi joga terheli az ági vagyont, a szülő haszonélvezeti joga nem érvényesülhetne, ámde amint fentebb említve volt, az örökhagyó szülői javára a hitvestárs ellenében ennek ugy szerzeményi örökségét, mint özvegyi jogát terhelőleg a haszonélvezeti jog komplementumaképen eltartási kötelezettség lenne megállapítandó. Ugyanily eltartási köt-lezettséget kellene a mostoha gyermek ellen is öröksége erejéig megállapítani. Az eltartás kérdése a családi jog keretében lenne szabályozandó. Ugyanennek a szabályozásnak önként érthetöleg irányadónak kell lennie az ági vagyonban való öröklésre nézve akkor is, ha az örökhagyó után hitvestárs nem maradt. (Folytatás következik.) J)r SzÚSZy Béla, igazságügyminiszteri osztálytanácsos. A tévedés a magánjogi tervezetben. A magánjogi tervezet elég fontos arra, hogy annak még másodrendű fontosságú szabályai is megtűrjék az ismételt megvitatást. A Tervezet 990. szakaszának szabálya ellen én azt a kifogást tettem, hogy az, távirat elferdítése esetében a távirat küldőjét méltánytalanul sújtja. A példa, a melyet nézetem támogatására felhoztam, elég egyszerű. Ha valaki azt táviratozza, hogy nem fogad el valamely ajánlatot, és a megérkezett táviratban az van, hogy az ajánlatot elfogadja, vagy ha azt táviratozza, hogy 100 mázsát rendel és a megérkezett távirat 100.000 mázsáról szól, akkor a Tervezet szabálya szerint a távirat az elferdített szövegben hatályos a táviratozóra nézve, és miután a táviratozó az ügyletet csak a tévedésre vonatkozó szabályok szerint támadhatja meg, ebből az fog következni, hogy a távirat küldője sok esetben még a másik fél kárának megtérítésére való készség mellett sem fogja megtámadhatni az elferdített távirat tartalmának kötelező voltát. Szerintem ez sok esetben a legnagyobb igazságtalanságokra vezethet, és minden tekintetben méltányosabb volna ily esetben, a megtámadást a távirat küldőjének megengedni. Az ellenfél jogait pedig eléggé megóvná az, ha a megtámadó a szerződés megkötésével összefüggő kárát téritné meg ellenfelének. A Tervezet főelőadmányának idevonatkozó részében erre vonatkozólag azt a megjegyzést találom, hogy „a tudomány mai állása mellett nem szorulhat külön indokolásra az a tétel, hogy a távirat elferditésének esete a tévedés jogának általános elvi alkalmazásával oldandó meg és mint különálló kivételes probléma, kiszakítva az intézmény általános keretéből, e kérdés nem birálható el helyesen". Nem akarok újból a saját nézetem helyessége mellett érvelni. De nem hallgathatom el azt a véleményemet, hogy azt az érvet, a melyet a föelöadmányból idéztem, egyáltalán nem tarthatom döntőnek. De lege ferenda nem az a kérdés, hogy a távirat elferditésének esete a tévedés általános szabályai alá szubszumálandó-e, hanem egyedül és kizárólag az, hogy helyes-e, hogy a távirat elferditésének esete a tévedés általános elvei alá szubszumáltassek. Én, az én korábbi megjegyzéseimben éppen arra mutattam rá. hogy a német polgári törvénykönyvben helyes lehet a távirat elferditését a tévedés általános elvei alá szubszumálni, mert ott a tévedés általában másként van szabályozva, mint a Tervezetben, abból tehát, hogy a német törvény a tévedés alá szubszumálja a távirat elferditését, nem következik, hogy a mi Tervezetünkben is helyes legyen ugyanez az álláspont. Ezért tartom nem kielégítőnek, ha annak kimutatásával, hogy a Tervezetnek a távirat elferditésére vonatkozó szabálya méltánytalansággal jár, egyedül az az érv állíttatik szembe, hogy a táviratelferdités esete a tévedés jogának általános elvei alá tartozik. A helyes szempont de lege ferenda kizárólag csak az lehet, hogy minő eredményekkel jár az, ha a távirat elferdités esete a tévedés általános elveinek alkalmazásával oldatik. I meg, erre pedig a főelőadmányban felvilágosítást nem találunk. Felhoztam a Tervezetnek a tévedésre vonatkozó általános álláspontjával szemben azt is, hogy a szerződés még kölcsönös, menthető tévedés esetén sem látszik a Tervezet szabályai I szerint megtámadhatónak. Erre a megjegyzésre a főelőadmányban az értekezleti jegyzőkönyvekre való utalással azt a megjegyzést találom, hogy ily esetben az a körülmény, a melyre a köl-