Magyar jogász-újság, 1904 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1904 / 1. szám - A jogcselekvények hatálytalanításáról csődön kivül. 1. r.

1-2 Magyar Jogász-Ujság III. évi. nem találnánk kielégítőnek csupán az alhaszonbérbe adásról intézkedni, ez esetben, fentebb idézett kifejezések helyett, „vagy azt másnak átengedni" kifejezéseket használnám. Hamar Gyűli szakolczai kir. járásbiró. A jogcselekvények hatálytalanításáról csődön kivül. Amily nagy szerepe van a személyi hitelnek a közgazdaság területén, ép oly nagy veszélylyel jár az az egyéni gazdaság körében, főként a hitelező szempontjából. A hitelező, aki ma a kedvező vagyoni helyzetbe vetett bizalommal ezreket bocsát adósa rendelkezésére, holnap, ugy lehet, aggodalommal fogja a módot keresni, amelyen az adósnak átadott vagyon parányait megmenthesse. így válik a hitel nemzetgazdasági előnye a jogéletnek alig megoldható problémájává. Mert ha a személyi hitelt a társadalomgazdaság tényezői közül kitörülni nem lehet, a jognak kell arról gondoskodnia, hogy a hitelezőket nemcsak az adós csalárdságával szemben, hanem akkor is megvédje, amidőn az adós nem a hitelezők kijátszásának czélzatával, de szerencsétlen spekuláczió, kedvezőtlen konjunktúrák beállta következtében válik fizetésképtelenné, amely eset az előbbinél gyakrabban fordul elő. S ez teszi éppen a kérdés megoldását nehezebbé. Mindenki ura vagyonának. Ami belőle dologilag lekötve nincs, azzal szabadon rendelkezik: kicserélheti, eladhatja, elzálogosíthatja, visszteher nélkül elidegenítheti. Minden lehetősége megvan annak, hogy ugy az adós gonosz szándékának közrehatásával, mint anélkül, a személyes hitelezők egy szép napon minden fedezet nélkül találják magukat. Megelőzni ezt magasabb érdekekből nem lehet; amit a jog tehet, az csak utólagos segítség. Ebbeli természeténél fogva pedig kétes értékű. Néha beválik, olykor nem. Egyszer megmenti a hitelezőnek követelését, máskor meg az elveszett követelésre is ráfizettet vele (eljárási költség). És miben álljon ez a hátul járó segítés? Az látszanék leghathatósabb szernek, ha a jog megtiltaná mindama jogcselekvényeket, melyek az adós vagyonát átszállítják s amelyek a fizetésképtelenség beállta előtt bizonyos időn belül vétettek foganatba. Ugy de ki tudná meghatározni az időt mindeneket megnyugtatólag, amelyen tul az adós jogcselekményei hitelezőire károsak, ha még a fizetésképtelenség beállta sem mindig állapitható meg teljes biztossággal? Ily törvényes rendelkezés nemcsak megbénítása volna sokkal fontosabb érdekek erőkifejlésének, hanem a forgalom teljes tönkretételét jelentené. Ki merne adni-venni, ki koczkáztatná meg kötelezettségeinek teljesítését és ki vállalkoznék a szolgáltatások elfogadására : ha nem volna biztonságban a felől, hogy ma-holnap nem kell-e visszaadnia, amit vett, vagy a vételárat, amelyet kapott nem kell-e holnap újra fizetnie, szerződötársa fizetésképtelenné válván ? Idáig tehát nem mehet a jog a maga segítségével. Legfölebb csak ex post engedi megtámadni az adós némely jogcselekményeit. A probléma különben nem uj. A rómaiaktól elkezdve, alig volt törvényhozás, mely ne foglalkozott volna vele. Kezdetben csak az adós fraus-a tette jogcselekményeit megtámadhatókká. Majd szűknek bizonyult ez az alap, tágítottak rajta és uj okokat is fölvettek a megtámadás alapjául. Ezzel együtt le is tértek az elvi alapról és belementek a törvényhozások a kazuisz tikába. Itt állunk ma is. Eseteket sorolnak fel, illetőleg állapítanak meg, amelyekben helye van a megtámadásnak és ha az élet felszínre vet jelenségeket, a melyek a kategóriákban nincsenek benn, habár ugyanazon czélra törekszenek, vagy ugyanazon eredményt czélozzák is, mint a törvényben szabályozottak, a gyakorlat vagy tétlenül áll velők szemben, vagy rést kell ütni a törvényen, hogy az általános jogérzetet a maga döntéseivel kielégítse. Természetes fejleménye volt a dolognak, hogy mivel a gazdasági életben a kereskedők vették leginkább igénybe a személyi hitelt, ennek káros hajtásait is e körben kezdették legelső sorban orvosolni. S amint kifejlődött az összhitelezők érdekeinek megóvására a csődeljárás, azonképpen ennek keretében nyertek megoldást azon kérdések is, amelyek a személyes hitelezők érdekeinek megvédelmezését czélozták az adós vagyonelidegenitéseivel szemben. Anélkül, hogy végig levezetni kívánnám a történeti folyamatot a római akczió Paulianatól a mai megtámadási rendszerekig, beérem a mi 1840: XXII t.-czikkünkre való utalással, amelynek 32. §-a, azon az alapgondolaton felépítve, hogy a vagyonbukott csak a csödnyitással veszti el vagyona fölött rendelkezési jogát, s tehát a csődnyitás előtt szabad ura vagyonának: csakis a csődnyitás után keletkezett s vagyonát érintő cselekményeit tiltja és mondja ki ezeket semmiseknek, míg a csődnyitás előtt kötött ügyleteit, bárminő jogcselekményeit hatályosaknak, meg nem erötlenithetőknek tartotta. Természetes következménye volt ennek, hogy a bukás szélén álló adós mindent megmentett vagyonából a maga számára, a hitelezők érdekével pedig nem sokat törődtek. A törvény alkotásakor ugyanis a személyi hitel nálunk nem volt jelentős gazdasági tényező; szük körű volt a kereskedelmi élet, kevés ennélfogva a csőd s e miatt sekélyes a hitelezői védelem. Amint azonban gazdasági életünk nyugati példák nyomán is fejlődött, a személyes hitel nagyobb mérvű elterjedése már szigorúbb és