Magyar jogász-újság, 1903 (2. évfolyam, 1-24. szám)
1903 / 2. szám - Bűnügyi közállapotaink tanulságai [2. r.] - Bűnügyi közállapotaink tanulságai. [2. r.]
2. sz. Magyar Kodifikáczió 00 II. Volt már egyszer alkalmam, a feltételes elitélés kérdéséről tartott jogászegyleti felolvasásom keretében (XXIV. k. 3. füz.) reámutatni arra az eléggé nem sajnálható tapasztalatra, hogy büntető biráink törvényünk oly fontos 92. $-ának mélyreható jelentőségét teljesen félreismerik. Az esetek többségében csak ott alkalmazzák e § t, ahol fegyház-, vagy börtönbüntetésről van szó a törvényben és ezek szigorát túlságosnak taitva, a vádlottat enyhébb jellegű szabadságvesztés-büntetésre : börtönre és illetve fogházra akarják elitélni. Ellenben ott, ahol e §-nak épen legnagyobb lenne a jelentősége, tudniillik a fogházbüntetésnek pénzbüntetésre való átváltoztatásánál, valóban feltűnő idegenkedést tapasztalunk e § alkalmazására nézve. Mintha teljesen ismeretlen lenne bíróságaink előtt az egy-két napi vagy heti szabadságvesztésbüntetéseknek világszerte felismert czéltalan, sőt veszedelmes volta! Mintha biráink felnyithatlanul behunyták volna szemeiket az előtt a tény előtt, hogy az ilyen rövid szabadságvesztés-büntetések a büntetés czéljával homlokegyenest ellenkezően az egyén megjavítása helyett épen az ő megrontását, a kriminalitás csökkentése helyett annak épen növekedését vonják maguk után ! Mintha nem akarnák felismerni, hogy épen ennélfogva alkalmazásuk ugy az egyénre, mint a társadalomra nézve is nyilvánvaló kárral jár — : bíróságaink ma is egyre-másra mérik ki az 1—2 napos vagy hetes fogház- és elzárás büntetéseket ott is, ahol azoknak a B. T. K. 92. s illetve a K.B.T.K. 21. §-ának alkalmazásával pénzbüntetésre való átváltoztatása a legindokoltabb és legszükségesebb lenne. A vezérszerepet e téren a járásbíróságok viszik, amennyiben tudniillik nálok csak épen fogház- és elzárás-büntetés súlya alá helyezett deliktumok szerepelvén, az ő számadataikból hangzik ki a legkiáltóbb mellőzés jajszava a 92. és 21. §. nem alkalmazását illetően. Csak a végösszegekre vessünk pillantást ennek igazolására. A járásbíróságok 1901-ben 80389 elitélt egyén közül csupán 9043-nál alkalmazták a 92. §-t —, ellenben ezzel szemben 1 hónapon aluli szabadságvesztés-büntetésre 36498 tgyént ítéltek el, amely óriási számból a csak 1 napi büntetésekre 3707 és a csak 2—8 napig terjidö büntetésekre 22,932 egyén, tehát az 1— 8 napi büntetésekre — valóban horribile dictu! — 26699 egyén esik. Idézett értekezésemre kell utalnom abban a tekintetben, hogy nézetem szerint az egy hónapon aluli szabadságvesztés-büntetések kitörlését és azok helyébe a pénzbüntetés kötelező alkalmazásának beállítását bűnügyi reformjaink legfontosabbjául kell felismernünk. E nézetem támogatására a felhozott számadatoknál erösebb bizonyítékot keresve sem találhatnék. Ezúttal nem is az egy hónapig elitéltek, hanem csak az 1—8 napig elitéltek számára terelem rá a figyelmet és kérdem: vájjon mi haszna volt a köznek vagy az egyénnek abból, hogy járásbiróságaink 1901-ben 26699 embert egy, két, három . . vagy nyolcz napra zártak le!? és vájjon mi kára lett volna belőle a társadalomnak, ha ezt a megdöbbentően nagy embertömeget nem ismerteltük volna meg a fogház levegőjével, amely e rövid idő alatt legfeljebb csak gyűlöletet és elkeseredést olthatott beléjük a társadalom rendje ellen.de jobbakká őket semmi esetre sem változtathatta!?, vájjon mi kár eredt volna abból, ha ezt a sok, talán nem is olyan nagyon romlott és veszedelmes embert nem szégyenitettük volna meg az 1—8 napos „rabviseltség"-nek öt az egész éleién keresztül kísérő és existencziájában megrontó bélyegével!? és vájjon melyik részében rendült volna meg a társadalom biztonsága, ha ezt a 26,699 embert is részesítették volna járásbiróságaink a 92. §. áldásos kedvezményében és őket is az 1—8 napos lecsukások helyett néhány koronára menő pénzbüntetésre ítélték volna el! ? A konkrét esetek körülményei a döntök! Ez igaz! Ámde erős bizonyítékunk van arra, hogy ezek a körülmények az eseteknek csak elenyészően kevés számában igazolhatják azt a szigort, mely a 92. §. mellőzésében nyilvánult meg. Statisztikánk ugyanis azt is kimutatja, hogy az összes bírósági letartóztatási intézetekből, tehát nem is csak a járásbirósági fogházakból, hanem a törvényszékiekből, börtönökből és fegyházakból 1901-ben kiszabadult egyének (75361) közül csupán 11,659 volt már előzőleg büntetve, a nagy többség tehát büntetlen előéletű volt. Bizonyos, hogy ezeknek a büntetlen előéletüeknek legnagyobb száma épen a járásbirósági elitéltekre esik, mert hiszen a törvényszéki (I8,4g9) és a járásbirósági elitéltek számát (80,379) összehasonlítva, látjuk és tudjuk, hogy az elitéltek száma természetszerűleg a járásbíróságoknál a nagyobb. Bizonyos tehát az is, hogy, ha csak ezt az arányt vesszük alapul, akkor is annak a 26699 egy—nyolcz napra elitélt egyénnek legalább is egy negyedrésze olyan volt, aki a előtt soha összeütközésbe nem került a törvénynyel. Amely arány azonban a valóságban okvetlenül még nagyobb kell, hogy legyen. Valóban, mi ok sem igazolhatja tehát ily körülmények közt azt a feltűnő szigorúságot, mely járásbiróságaink Ítélkezését a 92. és 21. §. oly ritka alkalmazása alakjában jellemzi. Túlságosan széles mezőre kellene elkalandoznom, ha ezek után még maguknak az egyes bűncselekményeknek részletes adataira is egyenként ki akarnék terjeszkedni. Legyen elég csak két deliktumot állítani itt szemünk elé. Talán nem téves alapon nyugszik az a