Magyar jogász-újság, 1903 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1903 / 23. szám - Az eskű kérdése

28. BZ. Magyar Jogász-Ujság 451 JOGÉLET. Az eskü kérdése. A rajna-wesztfáliai börtönügyi társaság legutóbbi évi közgyűlése Düsseldorfban az eskü kérdésével foglalkozott. Az előadó: Kulemann braunschweigi törvényszéki biró azt fejtegette, hogy a felekezet nélküli állam szempontjából a vallásos eskü az állam túlkapása Ha az állam vallási alapját elismerjük, akkor természetesen tulkapásról nem lehet szó, de az állam az eskü intézményét állami czélokra csak oly mérvben veheti igénybe, hogy a vallási érdekek csorbát ne szenvedjenek. Az eskünek mostanában szokásos tömeges alkalmazása egyértelmű a nép vallási érzületének a kifosztásával, ami ellen nemcsak az egyház és a vallás érdekében, hanem az állam saját érdekében is tiltakozni kell. A kérdést leghelyesebben ugy lehetne megoldani, hogy a vallási eskü helyébe a fogadalmat teszik; azt, aki tudva vagy gondatlanságból a fogadalmat valótlan tényekre teszi le, szigorúan kellene megbüntetni. Egyben kimondandó volna, hogy az, aki a bíróság előtt tudva valótlanságot állit, büntetendő cselekményt követ el, még abban az esetben is, ha vallomását fogadalommal meg nem erősítette. Ettől függetlenül legalább addig, mig az esküt nem helyettesitik fogadalommal, az eskü nagy számának apasztására kell törekedni. Az előzetes eskü föltétlenül mellőzendő, az utólagos esküt pedig csak abban az esetben volna szabad alkalmazni, ha fontos okokból mellőzhetlen és semmi esetre olyankor, amikor a bíróság a vallomás igazságáról amúgy is meg van győződve, vagy pedig amikor az eskü a bírói meggyőződésre nem gyakorolhat befolyást. Jelentéktelen ügyekben az eskü szintén mellőzendő. Az eskü elrendelése mindenkor a bíróság mérlegelésének tárgyát képezze. A vita a felvetett kérdés körül nagyon élénk lefolyású volt. A felszólalók részben az előadó leglényegesebb követelése, a vallásos eskü intézményének eltörlése ellen nagyon nyomatékos érveket hoztak fel, másrészt azonban kellő méltatásban részesítették azokat a logikai, lélektani és vállási érveket, amelyekkel az előadó álláspontját támogatta. Általánosan elismerték, hogy az eskü mai alkalmazása végzetes baj. Különösen szóvá tették azt a kérdést, vájjon azok, akik nyilvánosan istentagadók, felmentendők-e az eskütétel kötelezettsége alól. Tekintettel arra, hogy a társulat ebben a kérdésben már 1891-ben igenlő határozatot hozott, ezúttal a kérdést szavazás alá nem is bocsátották. Végül nagy szótöbbséggel elvetették az előadónak a vallásos eskü eltörlésére vonatkozó javaslatát, ellenben egyhangúlag elfogadták Hamm főtörvényszéki bírónak azt az indítványát, mely kimondja, hogy a bíróságoknak az eskük számának lehető/ apasztására kell törekedniük. A társaságnak ez a határozata minden esetre helyeselhető. Nagyon könnyű Kimutatni, hogy esküt Istenre való hivatkozás nélkül nem lehet tenni. Az eskü nem egyéb mint az igazságnak megerősítése, hivatkozással olyan valamire, amit az esküttevő szentnek tart. Az eskünek tehát két részből kell állania, az egyik rész tartalmazza azt, amit az esküttevő igaznak vall, a másik rész pedig azt az ünnepélyes formulát, amelylyel állításának valóságát megerősíti. Minthogy pedig a bíróságtól lehetetlen megkövetelni, hogy minden egyes esetben megállapítsa, hogy mit tart szentnek az esküttevő, a legmagasabb eszményi lényben, az Isten általános fogalmában, — nem a felekezeti Istenben — állapodtak meg. Az a kifejezés „esküszöm", amelylyel sokan beérik, nem kielégítő, mert hiányzik belőle az az ünnepélyes bizonyságtétel, amelyet az eskü nem nélkülözhet. De az igazság kikutatására irányuló törekvés nem mondhat le arról az önkénytelen és nagybecsű tiszteletről, melyet az Istenre való hivatkozás, mint a tapasztalat bizonyítja, még az olyan emberekben is kelt, akik máskülönben legkevéssé sem tartózkodnak attól, hogy valaminek kétséges igazságát mindennapi megerősítéssel bizonyítsák. Végül nyilvánvaló, hogy az állam, habár polgárainak a vallásos meggyőződés legteljesebb szabadságát is biztosítja, nem szakithat az Isten fogalmával oly eklatáns módon, hogy istennek nevét az eskümintából kiküszöbölje. Ezt csak az olyan állam fogja megtehetni, amely a vallás alapjait teljesen el akarja törülni, hogy az abszolút vallástalanságot proklamálja. Ami már most azokat illeti, akik nyilvánvalóan istentagadók, nem látjuk be, milyen jogon követelhetik ezek, hogy őket a vallásos eskü letételének kötelezettsége alól felmentsék. Ha az eskü egyházi intézmény volna, vagy ha hatályossága, illetve a hamis eskü megtorlása lényegében vallási okokon alapulna, természetesen frivolitás volna azokat, akik nyilvánvalóan hitetlenek, az eskü letételére kényszeríteni. De hát mi a bíróság előtt letett eskü a valóságban? Pótbizonyiték, mely a tényleges bizonyítékot pótolja, ott ahol más bizonyíték nincsen. Az eskünek az a czélja, hogy a vitás ismeretlen ténykörülményekre vonatkozó vallomás olyképen megerősíttessék, hogy senki többé azok valóságában ne kételkedhessél?. Ha az istentagadókat az eskü alól fölmentenék, a bíróságnak minden egyes esetben meg kellene vizgálnia, vájjon az illető tényleg atheista-e, vagy pedig csak azért vallja magát annak, hogy egy reá nézve kellemetlen eskü letételének kötelezettsége alól kibújjék. Már ez a körülmény egymagában is lehetetlenné teszi, hogy az istentagadókat az eskü letételének kötelezettsége alól felmentsék. De abban, hogy a hitetlen ember kénytelen arra az istenre, akiben nem hisz, megesküdni, erkölcstelenséget sem látunk. Mit törődik az atheista, aki az esküt meggyőződésénél fogva szentnek nem tartja, azzal, hogyan szól az esküminta ? Hiszen, mint kényszerhelyzetben levő ember, nem vét a meggyőződése ellen. Különben is az a nézetünk, hogy a bírósági esküforma nem szolgálhat senkinek sem alkalmul arra, hogy szubjektív vallásos nézeteit érvényre juttassa; ez egyáltalában nem tartozik a bíróságra. Ellenben osztjuk azt a meggyőződést, hogy az eskü gyakori ismétlése annak hatályosságát lélektani okoknál fogvá és feltétlenül csökkenti, gyöngíti; ennélfogva kívánatos, hogy az eskü minél ritkábban alkalmaztassák. Minden bíró tisztában van vele, hogy nyilvános tárgyaláson minden egyes tanúnak külön meghibiteltetése nagyon visszás dolog, és hogy ennek az aktusnak gyakori, monoton megismétlése egy és ugyanazon ügyben legkevésbbé sem fokozza az eskületétel ünnepé-