Magyar jogász-újság, 1903 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1903 / 2. szám - A végrendelet alkotása

34 Magyar Kodifikáczió II. évf. Különösen, ha javaslatom elfogadtatnék és a rendes végrendelkezés a közokirati végrendelkezésben fogja megtalálni egyedüli, de biztos formáját. Ha a „magánrendelkezés" csak kivételes forma lesz és alakszerűségei is egyszerűbbekké, könnyen megérthetőkké, bárki által kezelhetőkké válnak; ha a rendkívüli végrendelkezés formái oly egyszerűek lesznek, miként azoknak megtartása a legprimitívebb viszonyok között is elérhetővé lesz, akkor nemcsak az egyéni akarat megnyilatkozását könnyűjük meg, hanem az e téren eddig tapasztalt jogbizonytalanságot, megszüntetvén az annak nyomán fakadt és egész családok tönkremenetét okozó pöröketis, lehetőség szerint megelőzzük. Ami pedig a végrendelkezésnél szükséges alakszerűséget illeti, a tervezet és annak az alapján álló javaslatom, a megkívántató mértéken tul nem terjed. A közjegyzői okiratba foglalt végrendeletnél elégséges, ha a két tanú vagy egy másik közjegyző „az okirat felvételénél" van jelen, amint ezt a közjegyzői okiratra általában az 1874: XXXV. t.-cz. 74. §-a is előírja. Eszerint elégséges, ha a tanuk, illetőleg a másik közjegyző csak azon időpontban szerepelnek, „midőn az okirat fölolvastatik s a felek által aláiratik." Ezzel elesnének e törvénynek a „végrendelkezések fölvételéről" szóló 82—87. §-ai, melyek közül különösen a 82. §. adott sok kontroverziára, sőt ingadozó birói gyakorlatra okot, azzal, hogy „az ügymenet egész folyamát" a bíróság nem egyképen magyarázta. A jogbizonytalanság pedig éppen [ ilyen kényes ponton okozhat és okozott is kiszámithatlan károkat. A közjegyzőnek átadott nyilt vagy zárt végrendeletnél, ha az átadott iratot maga az örökhagyó irta, egyáltalában nem kell tanú ; ha pedig nem ő irta, „az egész ügymenet alatt" két tanú vagy egy másik közjegyző jelenléte szükséges. Itt az „egész ügymenet" nem áll másból, mint „az irat átadásából", továbbá a fél abbeli „kijelentéséből", hogy az az ő végakarata és erről „jegyzőkönyv fölvételéből s az iratnak odafüzéséből." A tanuknak, illetve a másik közjegyzőnek tehát az átadott irat tartalmát nem kell ismerniök; sőt, ha zárt irat adatik át, a jegyzőkönyvet felvevő közjegyzőnek sem. A rendkívüli végrendelet első esetében nem kell más alaki kellék, mint hogy a végrendelkező saját kezével írja az ö végrendeletét és azt sajátkezüleg írja alá. Igaz, hogy az ilyen végrendelet csak ugy érvényes, ha az örökhagyó annak a keltétől számított három hónapon belül elhal. De épen azt találom a német polgári törvénykönyvvel szemben helyesnek, hogy az ilyen végrendeletnek csak ideiglenes hatályt adunk. Már most itt vélem én elhelyezendőnek a tervezet „rendes magánvégrendeletének" azt az alakját, amelyet az örökhagyó sajátkezüleg irt és aláirt s két, irni, olvasni tudó tanú előtt nyíltan fölmutatott azzal a szóbeli kijelentéssel, hogy az az ő végakaratát tartalmazza. Elhelyezendőnek vélem ugy, hogy ha az ilyen végrendeletnél az örökhagyó a rendkívüli végrendelet formáin túlmenve, még az itt előirt formákat is alkalmazza, az ő rendkívüli végrendelete ne legyen ideiglenes, hanem végleges érvényű. De természetesen, csakis mint magánokirat. Vagyis a valódiság práesumptiója nélkül, amely csakis egy közokiratot illethet meg. A rendkívüli végrendelet második esetében elégséges, ha az örökhagyó az ö végakaratát három tanú előtt szóval kijelenti s ezek erről jegyzökönyvet vesznek föl. Ha a tanukra nézve nem kívánja meg a tervezet az irni, olvasni tudást, ámbátor abból, hogy jegyzőkönyvet tartoznak fölvenni, még pedig a „végrendelkezés befejeztével", tehát nem más napon vagy még később: arra kell következtetni, hogy közülök legalább egynek irni, olvasni kell tudnia. Ez okból én javaslatomban (1822. §. 2. pont) fölvettem azt a rendelkezést, miként három tanú közül legalább egynek irni és olvasni kell tudni. Emitt pedig talál, javaslatom szerint, helyet a tervezet „rendes magánvégrendeletének" a másik alakja, az előbbenihez hasonlóan, kivételes konstrukczióban, hogy ha az örökhagyó a nem sajátkezüleg irott iratot ez előtt a három tanú előtt, akiknek azonban ebben az esetben már mind a háromnak irni és olvasni kell tudni, nyíltan fölmutatja azzal a szóbeli kijelentéssel, hogy az az ő végakaratát tartalmazza, ez a rendkívüli végrendelet nem csupán három hónapra terjedő ideiglenes, hanem végleges hatálylyal bir ; természetesen, mint magánokirat, itt is a valódiság práesumptiója nélkül. Szükségesnek véltem továbbá javaslatomban a tervezetnek, véleményem szerint, egy lényeges hiányát pótolni, amikor javaslatom 1822. §. 2. pontjában azt a rendelkezést vettem föl, hogy az örökhagyó az ő végakaratát a három tanú előtt „az ezek által is értett nyelven" kell, hogy kijelentse. Mert hiszen a tervezet szerint megeshetnék az is, hogy az örökhagyó a tanulj előtt érthetetlen nyelven fejezné ki végakaratát és az ilyen végakarat is érvényes volna, ha csak a tanuk egyike is érti az örökhagyó nyelvét, az, aki a jegyzőkönyvet fölveszi, melyet a másik két tanú bona fide s az egyszerű emberek szokott naivságával aláirna vagy kézjegyével ellátna. A közjegyző közbenjöttével alkotott rendes (jav. 1821. §. I.) végrendeletnél, a nyelvkérdés tekintetében, az 1874: XXXV. t.-cz. 78. §-a marad irányadó. Végül még csak egy kérdést. Ha valaki az én javaslatom ellen azt akarná fölhozni, hogy a „rendes magánvégrendelet"-nek a rendkívüli végrendeletek kategóriájában való elhelyezése illogikus, mert a rendkívüli végrendeletnek épen az a sajátságos jellege, hogy csak ideiglenes joghatálylyal bir, amit egy „rendes" végrende-