Magyar igazságügy, 1892 (19. évfolyam, 37. kötet 1-6. szám - 38. kötet 1-6. szám)
1892/37 / 2. szám
I2Ó Dr. Schwarz Gusztáv tásuk kelletlenül esnék, fel volnának dönthetők, vagy legalább megtámadhatók, az «ellenkező akarat» bizonyításával. Mert ki lehetne hivatottabb egy nyilatkozat «értelmezésére* (e szót az utóbb jelzett értelemben véve) mint maga a nyilatkozat szerzője ? Ha az «elfogadom» szó akár azt is teheti, hogy «visszautasítom*, az «igen» azt is, hogy «nem> : akkor a nyelv a Bábel nyelve és minden jogilag megkívánt nyilatkozat üres czeremónia. De e felfogást nem ismerte el, valamint nem ismerhette el, ha minden emberi közlekedést megsorvasztani nem akart, sem a tételes jog sem a gyakorlat.* Non aliter a significatione verborum recedi oportet, quam cum manifestissimum est, aliud sensisse testatorem* mondják a római források (fr. 69 pr. de leg. III) még a végrendelet értelmezésére nézve is, hol pedig — alant kifejtendő okból — azértelmezés csakugyan lehetőleg a rendelkező benső akaratára irányul; szerződéseknél pedig a nyi'atkozat objectiv értelmével szemben az eltérő benső akarat szóba sem jöhet. Ki csak közel is járt életében a jogi praxishoz, tudni fogja, hova kellene az ily bizonyítás engedésé iek vezetnie : mihelyt egy szerződés peressé válnék, a terhelt fél mint legilletékesebb magyarázója benső «intentióinak* ugy értelmezgetné peres nyilatkozatát, hogy szó sem maradna igaz belőle. Megengedheti ezt a praxis? «Ezer per — mondja Németország egyik legtudósabb praktikusa, Báhr (Jahrb. f. Dogm. XIV. 419. 1.) ezer per forog évenkint azon kérdés körül: mi volt tulajdonkép szerződéskor a felek akarata? — és mindegyik fél megannyiszor állítólag éppen az ellenkezőjét akarta an nak, mit ellenfele saját szerződési akaratakép ad elő. Ilyenkor közelfekvő dolognak látszhatnék legalább egyszer-másszor kimondani, hogy a felek mindegyike tényleg mást-mást akart és hogy a szerződés következéskép semmis. Pedig igy szokás-e itélni ? Minden praktikus el fogja ismerni, hogy az ilyesmire még csak nem is gondolnak. A szerződés egyik-másik peres fél értelmében értelmeztetik, az ellenfél állítólag eltérő a ka r a t a pedig annyiban marad.* S ezt mondják a római források is. Minden szerződő fél nyilatkozatának objectiv értelme szerint nem pedig benső rejtett akarata szerint felelős és ha az utóbbi amattól eltér, ám viselje következményeit, hogy gondosabban nem fejezte ki magát: quia clarius loqui debuit. (fr. 39 de pact. 2, 14 — in quorum tűit potestate legem apertius scribere; fr. 21 contr. emt. 18, 1 — quia potuit apertius dicere) Innen van, hogy a római stipulatiónál, melynek szövegezése a stipulatortól eredt, az értelmezés nem a stipulator benső akarata, hanem azon akarat értelmében történt, melyet a promissor ama szövegből bona fide kivehetett, kétség esetében pedig (midőn a szövegből mind a stipulator mind a promissor által vitatott értelmet lehetett kiolvasni) a stipulator valódi akarata ellen döntetett quia clarius loqui debuit:
