Magyar igazságügy, 1890 (17. évfolyam, 33. kötet 1-6. szám - 34. kötet 1-6. szám)
1890/33 / 1. szám - O'Connell
Szemle Canning is, mig Peel ellene nyilatkozott. Nyilvánvaló volt, hogy a kormány tagjai az elsőrendű fontosságú ügyet illetőleg nem értenek egyet. Mivel a protestáns közérzületet, különösen a katholikns egyház államellenességével izgatták, az inditvány arra is kiterjedt, hogy az ir katholikus egyház papjait ezentúl az állam fizesse, azoknak lekötése végett. Azalsóház el is fogadta a javaslatot, de a felsőház, hol maga a yorki herczeg, a király legidősebb testvére, hevesen nyilatkozott ellene, ismét a protestáns érdek erős várának bizonyult. Maga a király már előzetesen 1824. november 29-én kijelentette Peel Róbertnek, hogy a katholikus kérdésről ugyanaz a felfogása, mint atyjáé volt, «és hogy ez érzelmétől sohasem fog eltérni». Az angol társadalomban még mindig igen erős volt a pápistaellenes érzület, és az a parlamenti választások alkalmával, melyek éppen e viták hatása alatt mentek végbe, érvényt is szerzett magának. Írországban viszont, hol a szegényebb bérlők is választhattak, a legtöbb helyütt az associatio jelöltjeit választották meg. E folytonos ingadozások a legmagasabb fokra emelték az ir katholikusok izgatottságát. Mindenfelé hallatszott O'Connell dörgő szava a népgyűléseken, és már csak egy lépés választotta el a nemzetet az erőszakos felkeléstől a gyűlölt «szászok» ellen. Maga az ir alkirály Anglesey marquis is ajánlotta az emancipatiót, más módon már nem remélhette a belső békét fenntarthatni, annál is inkább, mert az izgatottság O'Connell befolyása alatt áthatott a katonaság katholikus részére is. Az a hir, hogy az uj alsóház, bár csak 4 szótöbbséggel, elvetette az emancipatiót még jobban, fokozta az elkeseredést. Ily viszonyok közt lépett Canning, az irek barátja, Liverpool lord halála után az angol kormány élére. De először külügyi bonyodalmak foglalkoztatták, majd pedig kora halála (1827. aug. 8.) hiusitotta meg a katholikusok reményét. Hosszabb ingadozás után ismét szigorúan tory és protestáns minisztériumot nevezett ki a király, melynek élén Wellington herczeg állott, és melynek igazi vezetője Peel Róbert, a belügyi államtitkár volt. Oly nagy volt a közvélemény nyomása, az a meggyőződés, hogy csak engedmények által kerülhető ki a polgárháború, hogy már 1828^ májusban elfogadta újra az alsóház a katholikusok emancipatióját. Igaz, hogy a felsőház még ellenállott, de a kormány maga sem tudta már, mikép vethet véget a mindjobban feltornyosuló veszélyeknek, midőn ( )'Connel egy merész tette még jobban dűlőre állított mindent. Wellington herczeg egy, a katholikusokhoz hajló képviselőt is felvett minisztériumába, ugy hogy annak kerületében, Clare grófságban, uj választást kellett kiirni. O'Connell elhatározta, hogy fellép jelölt gyanánt, bár a katholikus főpapság inkább a protestáns jelölt mellé állott. A nemesség egyhangúlag küzdött az angol mellett, de a parasztságot misem volt képes eltériteni a hatalmas népszónoktól. «Istenért és O'Connellért > adták be szavazatukat, és O'Connellt nagy többséggel megválasztották. Az volt a kérdés, elfoglalhatja e katholikus ember helyét az alsóházban, melynek tagjaitól eddig oly esküt követeltek, melyet csak protestáns tehetett le. Ki lesz erősebb, a választók akarata-e ? mely oly hathatósan nyilatkozott minden anyagi érdekkel és hagyományos befolyással szemben, vagy az alsóháznak a protestáns suprematián alapuló szabályai r> .
