Magyar igazságügy, 1889 (16. évfolyam, 31. kötet 1-6. szám - 32. kötet 1-6. szám)

1889/31 / 1. szám

Az ontológiáról 73 közhitelesség czéljából törvényileg megállapított alakiságok szerint kelt, oly alakban, hogy esetleg hitele legyen az utódok előtt még száz év múlva is; a miért is az ily okmány becsületes kiállítása és megőrzése közös érdeke az Összes mostani és jövendő polgároknak. E bűntett súlyosabb minőségét nem az egyes esetben okozott kár állapítja meg, hanem az alak megsértére ; ez pedig közös jog megsértése, mert amaz alak valamennyi polgár érdekében van előírva, valamennyinek érdeke, hogy tiszteletben tartassék. Ezen okmányok azért neveztetnek nyilvánosoknak, ama pénz azért neveztetik közpénznek, mert habár csak az egyes félnek van joga A vagy B okiratra: annak a törvényszabta alakban való kiállításához joga van az egész közönségnek, minthogy esetleg mindnyájuk érdekének biztosítására szolgál. Ha a hamisításra való alkalmazásnál Carmignani látszólag megfeledkezett elméletéről és a hamisítást (1096. §.) a magántulajdon elleni büntettek közé sorozta (minél talán Carpzow tévedése vezette félre): ugy mégis megjegyzendő, hogy tiszteletben tartotta elveit, azt tanítván, hogy e cselekmény már a potentialis kárral, tekintet nélkül a magánkárra, be van végezve. Az 1192. §-ban pedig kijelentette, hogy a közokirathamisitást Leopold törvény könyve iránti tiszteletből nem sorozta a k ö z h i te 1 elleni büntettek közé, mert ama törvény a minősített furtumok közé vette fel. Azért én, ki midőn írtam, már 1853 óta fel voltam oldva a régi toscanai törvények alól, mesterem elméletére bátran alkalmazhattam ama bővítést, melyet a tőle tanult elvek követeltek. Azonban itt egyáltalában nincs szó az elvnek egyik vagy másik tényalakzatra való alkalmazásáról, hanem magáról az osztályozás elvéről. És kétségtelen, hogy a mai tudomány az én nézetemmel vág össze. Mittermaier, Feuerbach 410. §-ához irt jegyzetében, a hamisítást igy határozza meg : «falsum fieri, quoties res quaedam effingitur vei immutatur, quae publicae fidei fundamentum est, et habetur pro veritatis signo», s igy elejti a régi praktikusok tévedését, kik a hamisítást csupán a csaló és a megcsalt közötti viszony szempontjából nézték. «Quia scilicet — igy folytatja Jacobi — iisdem signis signiűcantur res, quae cognosci et investigari posse publice interest, in proposito publica veritatis signa appellare piacet.» Azért általánosabb meghatározással mondta kézikönyvében Heffter : «falsum toties fieri, quoties respublica necessitate coacta veritatem exigit.* Es Mittermaier véleményét helyeselte Escher s általában elfogadta az ujabb német iskola, mely e tant az eredeti római jogra vezette vissza. E szerint azon két tétel, hogy a közokmányhamisitás büntethetőségéhez elegendő a kártétel lehetősége, ha tényleges kár nem is következett be, továbbá, hogy e föltétel alatt a hamisítás mint bevégzett bűntett és nem csupán mint kísérlet büntetendő, — onnan származik, hogy telismerték leszármazási