Magyar igazságügy, 1888 (15. évfolyam, 29. kötet 1-6. szám - 30. kötet 1-6. szám)
1888/29 / 1. szám
30 Dr. Óvári Kelemen egyezése volt szükséges ; holott én inkább a rabszolga ura beleegyezésének szükségességére; vonnék belőle következtetést. A nőrablás fejtegetése kapcsán (266. 1.) az első esztergomi zsinat 52. pontjának két rendbeli határozatából — melyek egyike így kezdődik: «siquis puellam rapuerit vei violaverit», másika pedig imigy : siquis s p o n s a m rapuerit a 11 e r i u s, si illa non consenserit» — azt olvassa ki, hogy itt a szöktetés és rablás esete van megkülönböztetve ; pedig, véleményem szerint, itt mindkét esetben csak rablásról tétetik emlités. A második esetben a rablóra szabott büntetés szigorúbb, mint az elsőben, mert amott másnak jegyesét, emitt pedig jegyben nem levő leányt rabolt el. Sz. István törvényéről (Ií. k. 25. f.) azt mondja (267. 1), hogy ebben a nőrablá mint házassági akadály és mint bűntett nincs megkülönböztetve ; holott én azt hiszem, midőn rendeli, hogy a rablott nő adassék vissza szülőinek, ezzel kijelenti, hogy a nőrablás a rabló és rablott közti házasságnak akadálya; s midőn a rablóra bírságot is szab, melyet az esetben is meg kell fizetnie, ha utóbb kibékül a szülőkkel, akkor a nőrablást mint büntettet sújtja. Végre Szent László törvényében (I. k. 10 f.) — mely rendeli, hogy a zsidók által feleségül vett keresztény nők vagy szolgaságban tartott bármely keresztény személy szabadságba helyeztetvén, az értük adott vételár a püspöknek juttattassék — nem lát Roszner a keresztények és zsidók közti házassági tilalmat, vagyis valláskülönbségi akadályt, hanem csak orvoslást a kényszerházasságok ellen, melyeknek a. leányok szüleik részéről ki voltak téve (276. 1.) Ezt azonban nagyon bajos abból kimagyarázni. A régi világi jog ugyanis annyira nem vette számba a házasságkötésnél a leány akaratát, hogy ezzel szemben az egyház a mutuus consensus-féle követelményével Szent László alatt épen nem s Kálmán alatt is csak a szülői beleegyezés ideájáf dédelgető subarrhatio szükségességének elismerése mellett léphetett föl. S hogyan lett volna lehetséges ilyen körülmények közt a szülők jogát directe megszorítani ? Szent István törvénye is csak a gyermekekkel megáldott özvegy vagy a férje által elhagyott asszonynyal szemben tiltja a házasságra való kényszerítést (Szt. István II. k 24. és 28. f. Corp Jur.) ; de ez sem megszorítása a családfői hatalomnak, hanem csak meggátlása annak, hogy a régi családfői hatalom, mely alól a nő férjhez menetele folytán kikerült, ne terjeszkedjék saját körén tul, a férj családja veszélyeztetésével. De még azon esetben is, ha csakugyan Szent László törvényének czélja a kényszerházasságok elenében orvoslást nyújtani, mi más lett volna annak indoka, hogy ez orvoslást egyes-egyedül a zsidó házasságoknak nyújtsa, ha nem a valláskülönbség ? S midőn Roszner a törvényt ily értelemben magyarázza, nem veszi észre az ellenmondást, melybe önönmagával keveredik. Fentebb (52—53. 1.) igen helyesen mondja, hogy a «mennyire csak visszaterjednek egyes
