Magyar igazságügy, 1888 (15. évfolyam, 29. kötet 1-6. szám - 30. kötet 1-6. szám)

1888/29 / 1. szám

2 8 Dr. Óvári Kelemen teljes sikerrel. Mert, ha bebizonyítható volna is, hogy az eljegyzés nemcsak a XIII. században (134 1.), hanem csak régebben is ádás-vevés jellegével birt, még akkor sem ismerhetem el, hogy a vőlegény csak a családfői hatalom gyengülésével koté rendszerint saját személyében az eljegyzést, s hogy a menyasszony vagy a zsenge korú vőlegény részéről a gyám csak mint a nőnek törvényszerinti képviselője köti meg a szerződést, mivel jogügyletek megkötésénél gyámoltját képviselni tartozik. Nézetem szerint a vőlegény a régi családfő eredeti hatalomköre mellett is köthetett saját személyében eljegyzést; a gyám pedig a maga nevében köté azt; hogy azonban ezen nézetemet indokolhassam, a patriarchális család szervezetét, a férfi és nő jogállásának különbözőségét, a régi gyámi hatalom alapját, természetét, tartalmát kellene kifejtenem ; de ezt tennem, tiltja jelen soraim czélja. Abban is nyilván téved szerző, hogy hazai emlékeinkben még a középkor második felében sem fordul elő oly eset, melyben a menyasszony saját személyében köti az eljegyzést, mert ez ellen szólnak az áltála felhozott konkrét adatokon kivül (137. 1. 2. jegyz., 150. 1. 6. jegyz), Zsigmond királyunk VI. végz. 20. cz. 3. §., Mátyás VI. végz. 26. cz. II. §., II. Ulászló I. végz. 63. cz, 9. §. és VII. végz. 62. cz. 3. s 4. §§., valamint a H. K. I. R. 19. cz. 9. §. is, melyek szerint a leány a szülők s rokonok akarata ellenére is férjhez mehetett. Az előbbi fejezetéhez hasonló szellemben tárgyalja Roszner a negyedikben (157 — 298. 1.) a házassági akadályok tanát, csakhogy itt már jobban méltatja a speciális magyar jogfejlést, sem mint az előbbi fejezetben. Mindenütt, a hol csak a nagy gonddal összehordott forrásanyag megengedi, kifejti az egyes házassági akadályoknak történetét, a mint ez a magyar jogéleten belül folyt le, s mindenütt kirí azon törekvése, hogy az egyes akadályoknak történetét a maga lehető legnagyobb teljességében adja. Fáradságos munkájának lett is sikere : a régi magyar házassági jogot ezen, eddig homályba burkolt oldaláról is tetemesen megvilágította, arra vonatkozó ismereteinket jóval tökéletesbitétte. De teljessége utáni törekvésében annyira túlbuzgó, hogy oly, különben igen érdekes, mozzanatok részletes történeti fejtegetésébe is bocsátkozik, melyek egyáltalán, vagy legalább is ily részletesen tárgyalva, csakis a cultur-, illetőleg a politikai-, az egyház-, vallás-történetben, a büntető-, köz- vagy magánjog-történetében érezhetik magukat otthonosan, jelen helyükön azonban az idegenszerűség sorsát sinlik. (Ilyen pl. a boszorkányságnak, II. Ulászló házasságának, a királyi kegyelemnek, a coelibatus meghonosulása körüli küzdelmeknek, a holttá nyilvánításnak históriája stb.). A mennyit ezen mozzanatok felölelése által az egész munka változatosságban nyer, ugyanannyit vészit részeinek öszhangzatosságából. De ettől, valamint az érdemleges fejtegetés