Magyar igazságügy, 1886 (13. évfolyam, 25. kötet 1-6. szám - 26. kötet 1-6. szám)

1886/26 / 2. szám - A visszaesésről. 2. r.

IOO Dr. Balogh Jenő törvényhozásnak két különböző eljárást kellene követni a visszaesések gyakorisága szerint. Egy-kétszeri visszaesésnél megelégedhetik a törvényhozó azzal, hogy meg van adva a birőnak a lehetőség a büntetést a rendes maximum és minimum keretén belül súlyosbítani. Ellenben ott, hol a tettes rövidebb idő, pl. öt év alatt négy, öt, vagy még több izben követte el az illető bűncselekményt, ott csakugyan szükség van az erélyesebb repressióra. Szerintünk ilyen esetekben azon bűncselekményeknél, melyeknél a visszaesés csakugyan gyakrabban szokott előfordulni, feljogosítandó a bíróság arra, hogy a büntetés tartamát bizonyos hányaddal felébb emelhesse. De ezen büntetésfokozásnál kiváló mérséklettel kell eljárni, mert ennek is meg vannak a maga nagy hátrányai, nevezetesen ellene szól mindaz, a mit a nagyon hosszú tartamú szabadságvesztés - büntetések ellen a börtönügyi szakemberek felhozni szoktak. Hasonlókép megfontolást igényel az, hogy helyes-e a visszaesést minősítő körülmény gyanánt tekinteni, vagyis helyes-e a következő súlyosabb büntetési nemre térni át. Annyit kétségtelennek tartunk, hogy a franczia büntető törvényben követett azon rendszer, mely szerint visszaesés esetén határozott ideig tartó szabadságvesztés-büntetésről életfogytig tartóra, erről pedig a halálbüntetésre lehet átmenni — tökéletesen helytelen. A most emiitett két büntetési nem ugyanis absolut büntetési nem, s mint ilyen csak azon bűncselekményekre alkalmazható, melyeknek kiválóan súlyos volta már magában véve indokolja e rendkívüli repressiv eszközt. Az átmenetet továbbá itt kizárja még az is, hogy a meghatározott idejű szabadságvesztés legmagasb foka és e két absolut büntetés közt óriási különbség van, mely kizár minden összehasonlitást és átmenetet. Hogy visszaesés esetén egyik szabadságvesztés-büntetésről a másikra lehessen-e átmenni, azt abstracte nagyon nehéz eldönteni, ez az illető állam speciális viszonyaitól függ, nevezetesen attól, vájjon a visszaesés bizonyos bűncselekményeknél oly gyakran és oly nagy mértékben jön-e elő, hogy e szigorúbb remedium szükségesnek mutatkozik. Általában véve részünkről azt hiszszük, hogy a visszaesés elleni óvszert nem a rigorismusban, nem a tulszigorú büntetésekben kell keresnünk. Igénytelen véleményünk szerint sokkal többet segit itt a büntetési rendszer reformálása. A nélkül, hogy ezúttal bővebben akarnók e kérdést fejtegetni, csak azt emeljük ki, hogy szükségesnek tartanánk a visszaesőket a szabadságvesztés-büntetés egész tartama alatt a többi letartóztatottaktól elkülönítve tartani, velük szemben kiváló súlyt helyezni a javításra s az erkölcsi regeneratióra, másrészt elvonni tőlük minden apróbb kedvezményt, a mely a szabadságvesztés-büntetés megfélemlítő hatását csökkenthetné s végül akár az állam, akár a magánosok részéről gondoskodni az iránt, hogy a szabadon bocsátott visszaesőnek legalább szabadon létének legelső idejében tisztességes megélhetése biztosítva legyen s ne kényszerüljön önfentartása czéljából újra a bün ösvényére lépni. Hátra van még azon kérdés eldöntése, vájjon a visszaesés általános vagy különös büntetést fokozó, illetve minősítő körülmény gyanánt állittassék-e fel. A törvényhozások e tekintetben különböző eljárást követnek. Egye-