Magyar igazságügy, 1885 (12. évfolyam, 23. kötet 1-6. szám - 24. kötet 1-6. szám)

1885/23 / 1. szám - Adalékok az európai államok börtönügyének legújabb történetéhez. 1883-1884. 1. [r.]

IRODALOM 75 szóljanak, a párbér csak onus juris publici s mint ilyen a nem káth hitfelekezetüektöl nem követelhető. A kath. egyház azonban, midőn az általa felállított általános jogalappal elbukott, különös jogalap után nézett, igényét most már csak igen szük körben, csak az egyénileg kötött szerződés alapján kívánta érvényesíteni. A vita tehát egész más téren mozgott; nem arról volt többé szó, hogy a visitatio canonicák sablonjai szerint házak vagy telkek után fizetett párbér dologi teher-e ? hanem arról, hogy ha valamely kath. jobbágy házát vagy telkét, mely után bizonyos párbér - szolgáltatást teljesített, eladta vagy bármi más módon átruházta oly feltétel mellett, hogy a párbérszolgáltatást az új, nem kath. birtokos is teljesítse, vájjon az ilykép szerződésileg átvállalt egyéni párbér szolgáltatandó-e vagy sem ? A helytartótanács több eset elintézése alkalmával akként határozott, hogy hazai törvényeink nem állják útját, miszerint nem kath. egyének valamely kath. egyént terhelő szolgáltatást magánjogi ezímen átvállaljanak, ebből kifolyólag a szerződésileg átvállalt párbért a nem kath. egyén fizetni tartozik. Sem az urbériség megszüntetése sem a telekkönyvi intézmény behozatala a párbér történelmi fejlődését közelebbről nem érinti, mert a párbér az úrbéri kapcsolattal közvetlen összefüggésben nem állott s a jobbágyi ingatlanokon nyugvó dologi terhet nem képezett. Ezen új vagyonjogi rendszerben a középkori reallastoknak nincs többé talaja, közjogi természetű szolgáltatások magánjogi alapra át nem helyezhetők. Ebből önkényt következik, hogy a párbér a mai jogrendszerben ily teher gyanánt nem szerepelhet. Csak az a kérdés, vájjon az 1848 után váltakozó kormányhatalmak mennyiben követték a történelmileg helyes álláspontot. Az 1848. évi eseményeket követő nagy átalakulások következtében a párbérre vonatkozó régibb királyi és helytartótanácsi rendeletek is feledésbe mentek. A kath. egyház ismét visszatért régi álláspontjához és az 50-es évek vége felé újból követeli a párbért a nem kath. kézre átment házak és telkek után. Különösen 1857 óta gyakrabban merülnek fel ilynemű panaszok a budai és a kassai helyt. tan. osztályok előtt, AZ 'osztrák cultusministerium a helytartótanácsi felterjesztésekalapján 1859. július 22-én szabályrendeletet bocsát ki a párbérszolgáltatások iránt felmerült felekezeti" természetű jogviták egyöntetű elböntése végett. Ezen szabályrendelet az előbbi §-ban ecsetelt történelmi jogfejlődés nyomán haladt és az 1791 : 26. t.-cz., az 1814. évi 23,034. sz. helytartótanácsi, valamint az 1824. évi 4372. sz. kanczelláriai szabályrendelet alapján kimondja, hogy a párbér mindenkor csak a saját ritusú lelkésznek fizetendő, és ha a kath. lelkész a jobbágyi ingatlanságoknak nem katholikus kézre való átmeneteié következtében congruáján belül jövedelmi csorbulást szenved, a vallásalapból kérhet kárpótlást. 1864-ben az u. n. provisorium alatt ismét megindul a harcz a párbér jogi természete felett. A helytartótanács 1864. márczius 18-án kelt rendeletében a vichnye-peszerényi eset alkalmából elrendeli, hogy a h;:zak vagy telkek után elvállalt párbérszolgáltatások telekkönyvileg biztositandók s ez alapon a jövőben dologi teherré teendők. Ezen kísérlet, mely már a modern jogrendszerre támaszkodik és a telekkönyvi intézmény segélyével akarja a párbérszolgáltatásokat dologi teherré tenni, csakhamar legyőzhetlen akadályokba ütközik. A nem katholikus hitfelekezetüek, hogy saját egyházi érdekeiket megvédjék, szintén lépéseket tesznek az egyházi terheknek telekkönyvi biztosítása iránt. A helytartótanács három