Magyar igazságügy, 1884 (11. évfolyam, 21. kötet 1-6. szám - 22. kötet 1-6. szám)

1884/22 / 3. szám

182 MANOlLOVICH EMIL azon nézet, mintha a nevezett magánjog házasság-bontási tana a keleti keresztény egyházra nézve egyáltalában irányadó volna, mert ez valósággal a görög-római jognak csak azon részeiről áll, melyeket az egyház hivatott közegei, a nagy zsinatok, határozataikba (canones) felvettek. A keleti keresztény egyház mindig saját törvényhozása utján szabályozta a házasság-bontó okokat, s csak egy izben kérte e tárgyban egy idegen tényező (az országos kormány) segítségét, — oly esetben, mikor feltétlen szüksége volt a kormány rendelkezése alatt álló brachium civile támogatására. A carthagói zsinat 102. kánonja különösen igy szól: »Határoztatott, hogy az evangéliumi és apostoli tanítás szerint sem azon férfi, kit neje elhagyott, sem azon nő, kit férje elhagyott, más személylyel egybe nem kelhet, hanem vagy in statu quo maradjanak, vagy béküljenek ki. Az ez ellen cselekvők poenitentiára szoritandók; s azért szükséges, hogy ily értelmű császári törvény kéréssék.« (Vide G. Beveregius, I. 639.) A mi pedig a görög-római jog azon novelláit illeti, melyekkel a byzantin uralkodók a keleti keresztény egyház számára házasságbontó okokat akartak felállítani, talán elég lesz a keleti keresztény kánonok nagy tekintélyű magyarázójának, Walsamov Tivadarnak következő szavait idézni: »Mihi vero locum habere non videtur novella in ecclesiasticis quaestionibus, quod neque traditio canonica per eam sit eversa.« Ezen mérvadó nyilatkozat szerint a görög-római jog szabályai egyházi ügyekben még akkor sem alkalmazhatók, ha a kánonok rendelkezéseivel nem ellenkeznek. Ha a görög-római jog házasság-bontó okai a keleti keresztény egyházban mégis anyagi érvényre tettek szert, bár alakilag nem mindannyian kötelezők: ez igen sajátszerű, egyszerű módon történt. Régi időkben a keleti keresztény egyházban szokás volt az egyházi gyakorlat számára u. n. »nomo-kánonok«-at készíteni. Már a »nomos« és »kánon« szavak kétségtelenné teszik, hogy ezek nem voltak más, mint egyházi kánonoknak és a görög-római jognak az egyházi ügyekre vonatkozó világi intézkedéseinek vegyes gyűjteményei. A nomo-kánonok (melyek között a legismertebbek a Johannes Scolacticus, Fotijev és Matheus Wlastir által szerkesztettek voltak)