Magyar igazságügy, 1883 (10. évfolyam, 19. kötet 1-6. szám - 20. kötet 1-6. szám)

1883/20 / 6. szám - Az okirathamisítás kérdéséhez. Második, befejező közlemény

AZ OKIRAT HAMISÍTÁS KÉRDÉ^EHF.Z 457 sem a kiállító sem az iritézvényezett jogviszonyba nem volt helyezhető (1856. febr. 15) 5. Az itt következő esetet különösen azért közlöm, hogy kitűnjék, a gyakorlati életnek mily rendkívüli változatos alakulatainál merülhet fel azon kérdés, hogy a büntetendőnek minősített cselekmény passiv alanya okirat-e? felmerülhet még akkor is, ha az okirat szót legszorosabb értelmében vesszük, s tisztán Írásbeli és oly írásbeli bizonyítékra szorítjuk, mely a felek által egyenesen e czélra lön készítve (u. n. praeconstituirtes Beweismittel, ellentétben az alkalmi, esetleges bizonyítéktól). Uj példával illustrálja e jogeset azt is, mily fontos szerepet játszik a minősítésnél az okirat fogalma. Az eset, mely a lipcsei birodalmi törvényszéken 1882. évi május hó 19-én képezte eldöntés tárgyát, a következő : G. kereskedő, a kinél vádlott mint házi szolga alkalmazva volt, kötelességeihez tartozván a kiszolgáltatott áruk vételárát G. által kiállított nyugta átadása mellett a vevőktől beszedni, vevőivel akként állapodott meg, hogy a mennyiben az előmutatott nyugtát be nem váltanák, azt a történt bemutatás igazolásául aláírásukkal látandják el.' Vádlott több esetben akként járt el megbízatásában, hogy a vevőknél megjelenvén, a pénzt felvette, ígérvén, hogy az állítólag otthon felejtott nyugtát a legközelebbi alkalommal elhozza ; a pénzt megtartotta, a nyugtát pedig az illető vevő névaláírásának reávezetése mellett urának visszaadta; mi a fenebbiek értelmében annyit jelentett, hogy a nyugta az illető vevőnek bemutattatott, de fizetés arra nem történt. Az első bíró vádlott cselekményét két oknál fogva nem minősítette magánokirathamisitásnak. Először azért, mert a vádlott által a vevők névaláírásával hamisan ellátott nyugták önmagukban (objective) a G. kereskedő és vevői között fennálló jogviszony tekintetében bizonyítékot nem képeznek; másodszor azért, mert a nyugtára vezetett hamis névaláírás önmagában semmit sem bizonyít, a névaláírás értelme s jelentősége csak akkor levén felismerhető, ha tekintetbe vétetik az, a miben az érdeklettek ezen aláírás jelentőségére nézve megállapodtak. Az iratnak azért önálló bizonyító ereje nincs, s igy okiratot nem képez. A birodalmi törvényszék ellenkező felfogásból indult ki, s az ítéletet megsemmisítette. Az e. b. első indoka ellenében azt hozza föl, hogy itt nem a nyugták bizonyító erejéről van szó. Vádlottat nem az terheli, hogy a nyugták tartalmát meghamisította, de az, hogy azon iratot, melyet neki szolgálatadója azon czélból adott át, hogy azt mint nyugtát a vevőnek felmutassa, önálló hamisításra használta fel a végből, hogy ez által a neki meghagyott felmutatást bizonyítsa. Ezen szempontból az iratnak mint nyugtának bizonyító ereje nem jő tekintetbe. A kérdés lényege abban culminál, vájjon a hamis névaláírás, tekintettel azon körülményre, hogy az a kérdésben forgó nyugtán fordul elő, magánokiratot képez?