Magyar igazságügy, 1883 (10. évfolyam, 19. kötet 1-6. szám - 20. kötet 1-6. szám)

1883/20 / 6. szám - Az okirathamisítás kérdéséhez. Második, befejező közlemény

AZ OKIRAT HAMISÍTÁS KÉRDÉSÉHEZ 455 A. a vizsgálat tárgyát képező bűntett elkövetését beismerte, s a levelet azután az államügyészségnek azon czélból küldte meg, hogy ezt tévedésbe ejtse, s a bűnvádi eljárásnak A. ellen megindítására reábirja, — magánokirathamisitást állapított meg. A magyar btkv. szerint ez kétségtelenül hamis vád ; az első eset pedig becsületsértés. Geyer fennebb emiitett definitiója az okiratról ezek nyomán oly módosítással fogadható el a magyar btkv. szempontjából, hogy az okirat vagyonjogi jogokra s jogviszonyokra vonatkozzék. Ugyanezen eszmét fejezi ki az okiratnak a fenn emiitett Radelkoféle ügyben hozott curiai Ítélet indokaiban olvasható következő meghatározása : »A felek közötti jogviszonyról készített, a polgári törvényekben megállapított kellékeknek megfelelő, s perfectté vált írásbeli bizonyíték.« Az okirat fogalmának helyes megállapítása pedig annyival fontosabb, minthogy számos esetben csak ettől függ, vájjon a megítélés tárgyát képező cselekmény magánokirathamisitásnak avagy csalásnak minősittessék-e. A minek illustratiójára szolgáljon a következő néhány gyakorlati eset: 1. Egy valaki hamis színházi belépti jegyeket készített s bocsátott áruba. A magánokirathamisitás vádja alul felmentetett, mert e beléptijegyek nem tekinthetők okiratoknak. Azok igenis a belépti jogot igazoló jegyek, de nem vonhatók az irat — scriptura — fogalma alá, annál kevésbbé, minthogy a kiállítónak aláírása hiányzik. És jóllehet az államügyészség semmiségi panaszában kifejteni iparkodott, hogy ily belépti jegyek a szinház-vállalkozó és a vevő között létrejött szerződés, valamint e szerződésnek a vevő általi teljesítése iránt, bizonyítékot képeznek, s hogy azon körülmény, hogy nyomtatvák s nem irvák, egészen közömbös, mert nem pusztán a kézirat lehet okirat, az aláírás hiányát pedig az általánosan bevett szokás pótolja : — a semmiségi panasz elvettetett, mert e jegyek írásbeli bizonyítéknak nem tekinthetők. (Moore-féle ügy 1855. évi november hó 23-án.) 2. Némely nagyobb kereskedésekben azon szokás áll fenn, hogy nagyobb árúmennyiségek vevője az ügyletet az üzleti helyiségben köti, a vételárt ugyanott lefizeti, s erre utalványt — bont - kap, a mely az árúmennyiség kitüntetését tartalmazza, s melynek előmutatása mellett az árú a raktárban kiszolgáltatik. Vádlott ily módon vett 5 font fekete borsot, s a következő utalványt kapta; »Bon. 5 font fekete bors. Schmidt Vilmos« — melyet azonban 25 fontra hamisított, s ez alapon a raktárban 5 font fekete bors helyett 25 fontot kapott. Az első bíró magánokirathamisitást állapított meg; a kérdéses utalványt okiratnak minősítvén azért, mert az vádlott részére az árú át-