Magyar igazságügy, 1882 (9. évfolyam, 17. kötet 1-6. szám - 18. kötet 1-6. szám)

1882/17 / 1. szám - A magistratura reformja. Francziaország

KÜLFÖLDI JOGÉLET. 13 tehetség és érdemek képezik. Az ezekből származó legkisebb baj amaz előmeneteli láz, mely már a magistraturát is megragadta. Oly könnyen elhiszi az ember, hogy mindenhez van jogczíme ! Csak alkalom és rosz példa kell, és arra bátorodik, hogy önmaga érvényesítse. A rendszer, melyet az imént megjelÖlék, ez állapotok ellen oly eszközt javasol, melynek hasznosságát kétségbevonni alig lehet. A pecsétor kettős vagy hármas praesentationalis lajstromból tartoznék választani a bírákat; e lajstromokat Összeállítanák: a testület, melynek kebelében az üresedés történt; az ugyanazon testület segéd-közegeinek küldötteiből álló gyülekezet; és bizonyos választó testületek. Az ilyen combinatio, ugy hiszem, eleget tesz mind a hagyomány, mind a közvélemény, mind a tekintély jogos kívánalmainak. Hasonló rendszert sikerrel alkalmaz Belgium, azon ország, mely sok intézményünket és törvényeinket meghonosította, de mely bölcseséggel és utánzásra méltó következetességgel javította és simította azokat szabad alkotmányához. Különben Európa legtöbb nemzete felszabadítani törekedett a birót a hatalomtól való túlságos függőség 'alól. Ma majdnem meglehet fordítani a régi parlamentjeinkre alkalmazott mondást. Azt lehetne mondani, hogy nincs Európában ország, hol a rendes bíróságok kevésbbé függnének a kormánytól, mint Francziaországban. Nálunk is gyökeresen és hathatósan lehetne orvosolni a bajt: a bírói magistraturánál teljesen el lehetne törülni a hierarchiát és az előléptetést. Egy beszéd kimért keretéhen nem lehet mindent felölelni. Eddigi észrevételeim általánosak voltak; csak az első folyamodású és a felebbviteli törvényszékekről kell még különösen szólanom. Már előre mellőztem az ügyészséget, mert szervezetének, legalább a mi a közvád irányzását és gyakorlását illeti, összpontositottnak és hierarchicusnak kell maradni. Van egy közmondás, melynek megerősítését az ügyészség mindig becsületbeli kötelességének ismerte ; igy szól: „A toll szolga, a szó szabad." Azt hiszem, hogy tenni kell valamit e közmondás komoly szentesítésére. Régi parlamentjeinkben mindig el volt ismerve, hogy a főügyészé a toll, az ügyészeké a szó. Szabadjon hozzá tennem, hogy az ügyészség tagjai és az elmozdithatatlan magistratura között ki kellene zárva lenni minden hierarchicus viszonynak. Uraim, mi nem vagyunk Önök fölött vagy alatt; nem szabad Önök fölött vagy alatt állanunk. Oly tisztviselők vagyunk, kiknek az Önök testülete mellett különös meghatározott teendőket kell teljesíteni; önök az egyedüli magistratusok. Első helyen állva önök mellett, állandó dolgozó társaik leszünk, s méltán büszkék levén tiszteletükre és kölcsönös rokonérzésünkre, csak egy lépésünkbe kerül, hogy az Önök magas székére jussunk. De nem szeretném, ha soha inger nem támadhatna az emberben arra, hogy onnan leszállva, a mi sorainkban foglaljon helyet. Kívánatos volna, hogy a szorosan vett magistratura ne legyen alávetve azon hierarchiának, melyet az ügyészségnek megőriznie kell. Helyes gondolkozású emberek azt tartják, hogy a birói pályának változnia kell,