Magyar igazságügy, 1877 (4. évfolyam, 7. kötet 1-6. szám - 8. kötet 1-6. szám)

1877/7 / 1. szám - Bíráló megjegyzések fizetésképtelen adósok hitelezőinek kielégítéséről készítettt törvénytervezethez

27 a megszokott mindennapi forgalom tárgyát; elismerem, hogy államérdek sem követeli, hogy hasonló szerzések megkönnyittessenek; de annyit az állam érdeke is absolute megkíván, hogy a forgalom szabadsága még ott se korlátoltassék, hol e korlátozást különös érdek nem javallja, még ha in concreto oly szerzésről is van szó, mely csak kivételesen fordul elő. Ha az üzlet egészbeni szerzése a törvényhozás részéről megkönnyítést nem igényelhet; annyi jogosultsága a szerzés ezen nemének is van, hogy az lehetetlenné ne tétessék, de sőt a szükségen túl se korlátoltassék. Az üzlet egészbeni szerzője adandó esetben ép úgy lehet jó hiszemben, mint akármely más szerző. Mielőtt az üzletet megveszi, átvizsgálhatja az eladó üzlet könyveit, hirdetményt köröztethet, hogy bizonyos napig az üzleti hitelezők jelentkezzenek stb., szóval oly eljárást követhet, melyet a tisztességes forgalom és a körülménvek egyátalán igényelhetnek. Tulszigorú tehát a szóban forgó ujitás, ha ezen esetben a szerzőtől a jóhiszeműségnek még csak lehetőségét is megtagadja és azt bizonyítani sem engedi. A javaslat e részbeni ujitása egyértelmű az üzletek egészbeni szerzésének teljes kizárásával, mit sem az állam, de még egyéb érdekek sem követelnek'. IV. A tervezet eltéröleg az osztrák javaslat intézkedéseitől, ha a támadás tárgyát ingatlan képezi, a támadó per folyamatban létét az ingatlanra csak akkor engedi följegyeztettetni, ha annak valószínűsége ki van mutatva, hogy a megtámadott az ingatlant megtámadható módon szerezte (21. §.); mig ingó dolog tekintetében (22. §.) zárlatot akkor ád, ha ezeken felüi egyszersmind kimutattatik az is, hogy zárlat alkalmazása nélkül a dolog értéke veszélyeztethetnék, avagy a támadók jogai egészben vagy részben meghiusittathatnának. A tervezet szerzőjét meggyőző okok vezették ez eltéréshez. E részt magának a tervezetnek indokolására utalok; s csak is a valószínűség kérdésével akarok foglalkozni. Gyakorlatunk az úgynevezett „valószínűség" fogalmával különös helyzetben van. Törvénykezési rendtartásunk 338. § a is a veszélyeztetés valószínűségétől teszi függővé a biztosítás elrendelését, a nélkül, hogy taxatíve vagy legalább főbb elvek szerint meghatározná, hogy mely esetben és mily körülmények között tartathassák a megkívánt veszélyeztetés valószínűnek. És mi történt a gyakorlatban? Mig egyik bíróság a veszélyt nagyon is könnyen fenforgónak és azt már akkor is valószínűnek látja, ha az adós ellen egyéb keresetek folyamatban léte igazoltatik,- addig a másik bíróság és ezek között az ország legelső törvényszéke a veszélyt csak akkor látja valószínűnjk, midőn az adósnak úgyszólván már semmije sincsen. Bizton állithatjuk, hogy az úgynevezett valószínűség tekintetében gyakorlatunk megállapodáshoz jutni képes nem