Magánjogi kodifikációnk, 1902 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1902 / 31-32. szám - A törvényes öröklés alapelvei. Tervezet 1804-1817. §§

6 MAGÁNJOGI KODI1-1KÁCZ1ÓNK. hátráltatja. A boldogulás, a mennyire megközelíthető, kiváltképen az általános emberszeretet uralomra jutásától függ. Az önzés rövidlátó és fukarul bánik a szeretettel, mert azt hiszi, hogy a rokonszenv kárba vesz, ha az úgynevezett hozza tartozókon túlterjeszkedik. Pedig az általános emberszeretet olyan tőkebefektetés, mely a legkegyetlenebb önzésnél is jobban és biztosabban kamatozik. A szeretet melege minél messzebbre terjed, annál nagyobb hővel és fénynyel sugároz oda vissza, a honnét kiindult. Az általános jólét egyetlen biztositéka az egyén boldogulásának. Az önzés veleszületett sajátsága az embernek s ennélfogva ki nem irtható, de fékezése nem lehetetlen. A műveltség terjedésével az önzés kirivó nyilvánulásai ritkábbak lesznek s az ösztön mérséklése mesterséges utón is előmozdítható. Az önzés korlátozásáról a joguralom terén is lehet gondoskodni, oly szabályok felállításával, melyek az önszerétetet kellő halarok közé szorítják és a közjó érdekeit részesitik előnyben. Az egyéni tulajdon szentségét nem szabad megsérteni, s azt is tekintetbe kell vennni,hogy a tulajdon nem kizárólag az egyén támasza szokott lenni, hanem a családi körnek is szolgálatában áll. A magántulajdon hivatása azonban ennél szélesebb körre nem terjed és ezen tul a közjó igény jogosultságát semmi sem szabad, hogy megelőzze. A társulás egyes alakjai közül a családnak, a nemzetnek (államnak) és az emberiségnek van legnagyobb jelentősége. Ezeknek az érdekeit kell mindenek előtt ápolni és összhangba hozni. Minden más érdek alárendelt jelentőségű. A család főkép erkölcsi alapon nyugszik s ennélfogva akkor, midőn például politikai feladatokat is teljesít, túlterjeszkedik eszményi hatáskörén. Az ujabb korbeli család jobban megközelíti hivatását, mint a régebbi, mert mindinkább kevesebbednek olyan feladatai, melyeket tulajdonképen az államnak kell végeznie. A hatáskörök tisztulása következtében folyton kisebb lesz az érdekellentét a család és az állam közölt s minthogy ez a fejlődés üdvös eredményt helyez kilátásba, útját a lehetőségig egyengetni kell. Régebben sokkal nehezebb volt a család szerepe, mint ma. A létért való küzdelemben az egyén a családban találta legfőbb támaszát, s ennélfogva nem lehet csodálni, ha a családi összetartozóság érzete a lehető legszélesebb körre terjedt. Minél nagyobb volt a családi tömörülés, annál biztosabban volt a czél megvalósítható. Ma már ritkaság számba megy az, a mi régebben napi renden volt. hogy 5—6 nemzedéknek is egvütt legyen a családi tűzhelye. Manapság az élet-közösség a házastársokon kivül rendszerint csak a gyermekekre és a szülőkre szorítkozik. A családi kör jelentékeny átalakulásokon ment át. Az állam gépezete tökéletesebben működik s az égvén személvének és vagyonának biztonságáról való gondoskodás többé nem a család feladata. Ily gondoktól a család meg van mentve s ennélfogva szabadabban haladhat eszményi czélja felé. Mi sem természetesebb, mint az, hogy a családi kör átalakulása az azon alapuló jogrend megfelelő módosítását is szükségessé teszi. Annak fejében, hogy állami feladatokat végzett, a család régebben a többi között vagyoni előnyökben részesült, mely előnyök ma már indokolatlanok. Minthogy a család gondjai az államra hárultak át, kétségtelen, hogy a megfelelő vagyoni előnyök is az államot illetik, hogy kötelességeit, pontosan teljesíthesse. A jognak és kötelességnek összehangzó elhelyezkedése azonban még nem következett be, mely körülmény egészségtelen fejlődésre mutat. Azokat a költségeket, melyeket ujabb keletű kötelességei vonnak maguk után, az állam többnyire nem a megfelelő forrásból teremti elő. Az állam a szélesebb körű családnak főkép külső rétegét szabadította meg a gondoktól s a meg-felelő terheket mégis nem erre, hanem az egyénre és a családi kör belső részére rótta. Ennek nem csak az a következménye, hogy a megterhelés igazságtalan, hanem az az eredmény is elő áll, hogy az állam csak a legnagyobb megerőltetéssel képes háztartását ellátni. Az kétségtelen, hogy akkor, ha az állam anyagi gondokkal küzd. az egyén boldogulása csak kivételképen fordulhat elő, ellenben akkor, ha az állam kellő vagyonnal rendelkezik, a nyomor csak ritkán kerítheti az egyént "hatalmába. Háztartásának költségeit az állam főkép egyes tagjainak vagyonából kénytelen fedezni. Ez kikerülhetetlen" de az a törekvés, hogy a műtét lehető legkevesebb fájdalommal járjon, sikerrel biztat. Nem szabad elfelejteni, hogy az állam egyenlő értelmű a haza fogamával, s ennélfogva minden egyébtől eltekintve, már ebből az okból is a lehető legjobb indula'ttal és áldozatkészséggel kell az állam érdekeit felkarolni. Ha a vagyon hivatását az egyénnel és a szűkebb értelemben vett családi körrel szemközt betöltötte és mások igénye éled fel, nincs semmi értelme annak, hogy a családi tűzhelytől távolabb álló rokonság az államot megelőzze. Csak barbár érzés tiltakozhatik az ellen, hogy a közczél ilyen előnyben részesüljön. Az érvényben levő öröklési rendszerek elavult elveken alapulnak. Azt "nem lehet tagadni, hogy a rokonság öröklése többnyire megegyezik az örökhagyó akaratával, de ez csak hiányos nevelés következménye, mely elmulasztotta a vad ösztönöket kellően mérsékelni és "azok helyébe az általános emberszeretet nemes érzését beoltani. Minthogy eszerint az örökhagyó vélt akarata nem rendelkezik a kellő erkölcsi alappal, ennélfogva méllánylásra nem érdemes és vélelmezni nem szabad. A vélelmezett akarat tana a távolabbi rokonok öröklése tekintetében nem állja ki a szigorú bírálatot. A távolabbi rokonokat azon a czimen sem illeti meg a törvényes öröklés, hogy ők a családi intézmény támaszai. A távolabbi rokonnak a család szervezetében ma már nincsen számba vehető szerepe s ennélfogva teljesen érdemetlenül jut a család révén vagyoni előnyökhöz. A távolabbi rokon a család gépezetében csak ötödik kerék, mely szükségtelen. A családi tűzhely körén kivül álló rokonnak a törvényes örökléshez jogczime egyáltalában nincsen. Ez az intézmény tul élte korát és ugy befészkelte magát az élő jogba, hogy alig lehet észrevenni, milyen ócska és mennyire megvedlett. A törvényes öröklésnek ez az ága nem csak anyagilag káros, hanem az erkölcsökre is romboló hatása van. A távolabbi rokon és az örökhagyó közt a szeretet köteléke ritkán létezik és ekkor is többnyire oly laza, hogy ha a halál azt széttépi, megközelítőleg sem okoz annyi fájdalmat, mint a milyen öröm támad az öröklés miatt. A mig a távolabbi rokonokat törvényes öröklés illeti, addig nem fogyhat azoknak a számuk, a kik embertársaik halálára lesnek. A leszármazókon, a házastárson és a szülőkön kivül más nem érdemes a törvényes öröklésre. Ugy a jogi mint erkölcsi szempontok tiltakoznak az ellen, hogy a törvény az öröklési jogot szélesebb körre terjessze. A tulajdonjogot feltétlen tisztelet illeti. Ezen a tiszteleten alapszik az öröklés intézménye. A vagyont abból a körből, melyre a tulajdonos akaratához képest melegét rendszerint kisugározza, a tulajdonos halála után sem szabad elvonni, mert ez a megállapodott életviszonyok erőszakos fölforgatását jelentené s a tulajdonjogot lealacsonyítaná. A törvényes öröklésnek ezen a határon tul nem szabad terjednie, mert akkor nem tölt be többé komoly hivatást, hanem szerencsevadászatnak nyit tért és a társadalom veszélyére szapoporitja azoknak a számát, a kik munka nélkül akarnak meggazdagodni. A kik a tulajdonos akaratából a vagyon jótéteményeiben részesülnek, azok rendszerint a vagyon fentartására irányuló tevékenységet is fejtenek ki és ennélfogva megérdemlik a részesedést. A mai társadalomban rendszeriül csak a leszármazó^ a házastárs és a szülők állanak a vagyonhoz olyan viszonyba^ mely az öröklést ugy jogi mint erkölcsi szempontból indokolja. Az a szabály, melynél fogva távolabbi rokon is örököl, a tulajdonjog tiszteletének elfajulására mutat. A távolabbi rokonok öröklése mellett azt az egyetlen számbavehető érvet lehet felhozni, hogy az intézmény már mély gyökeret vert. A régi rend megbolygatásától azonban csak addig kell óvakodni, a mig tarthatatlansága be nem bizonyul. Ezen tul nincs helye irgalomnak. A műtét különben is nem okozna nagy fájdalmat, mert az öröklés bizonytalanságára való tekintettel, szerzett jogokról szó sem lehet. A nevető örökösök felekezetének feloszlatásával a törvényhozásnak nem szabad késni, mert különben rászolgál az utókor gunykaczajára. Az öröklési vágy általában csak a felmenő, a házastárs, a testvér és a leszármazók szeretetén nem szokott felülemelkedni. A családi kötelék itt véget ér és a többi rokonnal önzetlen szeretet dolgában még a jó szomszéd is kiállja a versenyt. Az öröklési rendet azonban nem lehet egyedül a szeretetre és az ebből leszármaztatott akaratvélelemre alapítani, mert különben a jó barátokról sem volna szabad megfeledkezni.