Magánjogi kodifikációnk, 1902 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1902 / 14. szám - Causa traditionis. Tervezet 625. § [3. r.]

MAGÁNJOGI KODIFIKÁCZIÓNK. 5 A Tervezet 662. ^-a értelmében tehát a halár kiigazításánál kinyomozandó: 1. Vannak-e bizonyítékok arra, a melyeknek alapján az igazi határt kétségtelenül meg lehet állapítani. (Jus strictum.) 2. Ha ily bizonyítékok nincsenek, vagy elégtelenek, szóval az igazi határ megállapításához kétség fér, kinyomozandó, hogy a vitás területet legalább egy évig békésen és háborítatlanul tényleg melyik fél bírta. 3. Ha egyik fél sem bizonyít még egy évi békés pihenést sem, a vitás terület a határos lelkek kőzött egyenlően vagy a körülményekhez képest arányosan felosztandó és csatolandó. (Ius aequum.) A Tervezet intézkedése tehát a szoros jog kinyomozását rendeli meg első sorban; de ha ez nem lehetséges, a békés és háborítatlan tényleges állapotot valóságos jogi viszonynyá emeli s ha ez sem volna megállapítható, a méltányosságot "kodifikálja jogszabályivá. Ezek az intézkedések jogpolitikai szempontból nélkülözhetlenek; mert a legtöbb határvitánál irányadóul szolgálható perrendszerü bizonyíték nincs s így a vita a tényleges állapot és a per adataiból merített méltányosság követelményei értelmében döntendő el. Nagyon fontos pedig, hogy a vita, mely az elhatárolás kérdésénél támadt, bíróilag messzemenő méltányossággal oldassék meg ugy. hogy az mind a két félnek lehetőleg megnyugtatására szolgáljon; "mert a tapasztalat, a népélet mindennapi tényei bizonyítják, hogy a határvillongás kiapadhatlan forrása a szomszédok végnélküli perlekedésének. A Tervezet 6(32. $-ának intézkedése tehát ugy a jog-, mint a méltányosság elveinek alkalmazásában a kritikát fényesen kiállja. Dr. Csulgok Béla, nagyváradi kir. törvényszéki biró. X Causa traditionis.*' iTervezet 625. §.) A tiilajdonátruházás. A tulajdonátruházás összes módjainak tárgyalása czéltalan volna, mert nincs meg mindegyikben az a jelleg, mehet a traditio tárgyalása közben felhasználhatunk. A traditio egy különös nemeként a római jogban a mancipatio jelentkezik, nem különben az in iure cessio intézménye : ezért a traditio melleit ezen két római jogi intézménynyel fogunk foglalkozni. A mi sajátos viszonyainkra való tekintetből pedig a fassio perennalis-szal. A mancipatio ősrégi tulajdonszerzési mód, melyet még a XII táblás törvény szabályoz s melynek nemcsak alakszerűsége, de még azon tárgyai is meg voltak határozva, melyeknek tulajdona ezen alakszerűség által átruházható volt. E dolgok a rómaiakra nézve elsősorban jelentős dolgok úgymint: a föld, az igás állat, a szolgalom és rabszolgák voltak.1) Ezeket nevezték res mancipi-nek. A res mancipi átruházása csak mancipatio utján történhetett, melynek alakszerűsége szorosan elő volt irva. Az ügylet a nyilvánosság színével birt s ezért öt tanúnak kellett jelen lennie, kik a római nép öt osztályát képviselték, ezeken kívül az úgynevezett libripens volt jelen, a mérleglartó, ki a legrégibb időben a pénzt mérte. Magának a mancipationak lefolyását Gaius2) így írja le: a szerző (is qui mancipio accipit) a dolgot megfogva ezt mondta (rem 'tenens ita diát) : ezt az embert, t. i. rabszolgát, a quirites jog!? alapján magaménak mondom (hunc ego homincm ex iure quiritium meum esse aio), ezt én ezen a pénzen megvettem (isque mihi emptus est hoc aere aeneaque libra); ezután pénzzel a mérlegre üt és átadja a pénzt annak, kitől a dolgot, itt rabszolgát átvette {deindeaere percutit libram, idque aes dat ei, a quo mancipio accipit, quasi pretii loco.) A mancipatiót, mint a derivativ tulajdonszerzés ezen ős alakját a fent említett slipulalioval összehasonlítva, szembetűnő, hogy itt az átruházás czélja az egyidejű pénzszerzéssel meg van magyarázva, mig amott a kötelezettség-vállalás nincs. A mancipatio ismertetése azért volt szükséges, mert ezt tekinthetjük a polgári törvénykönyv tervezete 625. §-nak ős alakja gyanánt. E szerint »Ingó dolog tulajdonának átruházása *) Előbbi közlemények a 12. és 13. számokban. 1) Rein : Röm. Privatrecht: 239. lap. 2) Gaius Jnst I 119. végbe megy, ha az eddigi tulajdonos a dolgot másnak (a szerzőnek) a tulajdon átruházására irányuló érvényes kötelezettség értelmében birtokába adja.« A mancipationál ugyanis az alapul fekvő ügylet és a traditio egyszerre jelentkezik, sőt egyszerre létesül is. Ezen ügyleten kívül, melyben mindkét fél czéljai tekintetében maga az ügylet felvilágosítást nyújt, az átruházás oly módját is ismerték a rómaiak, mely erre nézve felvilágosítást nem adott s ez az in iure cessio volt. Formája legis actio volt, de nem per.') s így hatósági személy közreműködése volt szükséges. Abból állott, hogy az átruházó és szerző a praetor vagy más hatósági közeg előtt megjelenvén, megragadta a dolgot, pl. rabszolgát, s így szólt: Hunc ego homincm ex iure Quiritium meum esse aio. Erre a hatósági közeg kérdést intézett a másik félhez, hogy nem vindicálja-e a dolgot s ha ez tagadólag felelt vagy nem felelt, a dolgot a vindicálónak azaz a szerzőnek tulajdonául jelentette ki.4) Ez utóbbi tulajdonátruházás abstract természetű, ilyet a polg. tvkönyv tervezete nem ismer. A római jogi emiitett jogintézmények mellett, nemcsak jogtörténeti, vagy pláne csak hazafias szempontból, hanem mint jogintézmény is különösen fontos az örökvallás (fassio perennalis), mint kiválóan magyar jogintézmény. A fassio perennalis, melynek keletkezése már a királyság alapítása idejében keresendő, ünnepélyes átruházási szerződés. E szerződés akár ingó, akár ingatlan tekintetében volt köthető; az előbbit különösen ki kell emelni azért, mivel a fassio perennalis általában az ingatlannak átruházására szolgáló szerződésnek tekintetik.5) E véleményt Verbőczy Hármaskönyve is támogatja, a mennyiben a vallásról csak ^jószág és birtoki jogokkal* kapcsolatban emlékszik meg.6) A fassio perennalis a káptalanok s szerzetes rendek előtt köttetik s Írásba foglalva, nemkülönben pecséttel ellátva a szerző félnek kiadatik, hogy vita esetén jogainak bizonyítására alkalmas eszköze legyen. Közelebb áll a mancipatio-hoz, sőt az ügyletfelek czéljának megvilágítása szempontjából még felette is áll. »Az okiratot felvevőszemély figyelemmel kiséri, ellenőrzi a bemondottak igazságát ; nem elégszik meg a puszta kijelentéssel. Nem csak a személyazonosságot, hanem minden jogilag releváns körülményt megvizsgálhat, ha kételyei vannak. így ha magára a vételi ügyletre nézve nincs tisztában a káptalan, . . tanukat hallgat ki, kik tanúsítják, hogy a vétel miként történt«.7) Világos, hogy az ilyen vizsgálódás nem tartozik a felvevő közeg kötelességei közé, annak magyarázata abban a gyámkodásban keresendő, melyet a középkorban a papság a nép felett — beleértve a nemességet is - gyakorolni kötelességének tartotta. A gyámkodás vezeti a káptalant, mikor mindkét ügyletkötő fél czéljával tisztába akar jönni, nehogy az egyik a másikat megrövidítse. Verbőczy már csak az ingatlanoknak fassio utján való elidegenítését ismeri, mert kétségtelen, hogy az ingó átruházása ez uton. a mint egy kis forgalom keletkezett, lehetetlenné s a mint a felvilágosodás terjedt, feleslegessé vált. A fassio perennalis közelebbi alakszerűségeiről nem sokat tudunk, de valószínű, hogy különös alakszerűségek nem voltak. Ezt kizárta az, hogy az ügyletkötő felek nem állottak azon a fokon, hogy ezen esetleges alakszerűségeket elsajátították volna, nem különben pedig az eljárás egységének a hiánya. A fassio perennalis az úgynevezett causalis szerződések közé tartozik. Nyoma sincs nálunk az abstract jogügyleteknek, mert csak a forgalom fejleszti ki azokat, az pedig nálunk nem volt s még a nagy formaszerüség sem enyhítette ezen szerződésnek a vesékig minden czélt feltáró természetét. A jogintézmények forgalomkielégilő természete nálunk csak később, a Hk. után s ennek hatása alatt kezd fejlődni; sajna, erre nézve fellétlen biztos támpontok nélkül szűkölködünk. De ha a mult század első felében irt jogtudósok munkáit vizsgáljuk, abstract jellegű átadásnak nyomára sem akadunk, s) miből világos, hogy az nálunk ismeretlen volt. A római jog akár causalis, akár abstract ügylel alapján ruházta át a tulajdonjogot, mindig megkövetelte az átadást. 3) Puchta: Vorlesungen 324. 1. 4) Schilling: Instit. und Geschichte d. Röm. Kechts II. 516. lap. 5) Zlinszky—Reiner: Magvar magánjog VII. kiadás 371. lap. ») Verbőczy Hk. I. r. 62—69. czim. 7) örökvallás. Jog. Közi. 1901. évi f. 46. sz. Dr. Illés József czikke. 8) Frank : Közigazság törvénve : Suhajda János : Magánjog rendszere 108. lap.