Közgazdaság és pénzügy, 1928 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1928 / 1-2. szám - A kereskedők és iparosok levélváltásainak illetékmentessége az 1850. évi ryilt parancs és a Hivatalos Összeállítás előadói tervezete szerint 1. [r.]

3 megengedhető akkor sem volna, ha a törvényes felhatalmazásban adott hét szempont egyikével indokolható volna is. A tervezetben található számtalan ilynemű sérelem közül csak eggyel akarok ezúttal foglalkozni, nemcsak azért, mert azt arra való tekintettel, hogy az okirati illetékek majd mindegyik tételével kapcsolatba lévén hozható, centrális jelentőségűnek ítélem, hanem főleg azért, mert a tervezet szerzőinek jogszabályalkotási módszerére annyira tipikusnak tartom, hogy az egész munkálaton átvonuló szellem megvilágítására alkalmasabb anyagot alig tudok találni. Az osztrák császárság közmondásossá vált 1848 utáni „financ"-ai, akiktől az 1850. évi augusztus 2-án kelt nyilt parancs révén illetékjogunkat örököltük, nyilván a világ legnagyobb bürokratái voltak, akiknek az abszolutisztikus kormány fiskális érdekei iránt való feltétlen tisztelet úgyszólván második természetük volt. Tényleg az általuk alkotott illetékjog az állampolgár életének egyetlen személyes, családi vagy gazdasági mozzanatát sem hagyja figyelmen kivül, mikor azoknak illetékekkel vagy dijakkal való megterheléséről lehet szó. Nemcsak akkor kell illetéket fizetni, mikor az állam ily cimen valamely szolgáltatásának ellenértékét kivánja magának biztosítani, nem csak akkor, mikor valamely hasznothajtó ügyletből kér magának részt, hanem számtalan esetben akkor is, amikor sem az egyik, sem a másik eset fenn nem forog, hanem az illetékszedésnek csupán az az alapja, hogy a szóbanforgó gazdasági müvelet tinta, toll és papiros nélkül le nem bonyolítható. És mégis, ez a minden elképzelhető illetékezési alapot éber figyelemmel kisérő fiskális bürokrácia is érintetlenül hagyott egy egyébként látszólag bő jövedelmet kináló területet: a kereskedők és ipar űzők levelezéseit, amelyek után, hacsak 1. váltót, 2. kötelezvényt, 3. zálogjegyet, 4. utalványt vagy hitellevelet, 5. engedményt, 6. számiát, 7. szállitmányi okmányt, 8. Ígérvényt, 9. hajókölcsönt, 10. biztosítási szerződést, vagy végül 11. társasági szerződést nem tartalmaznak, nemcsak hogy „papiros"-illetékeket nem szed, hanem azokat illetékmenteseknek nyilvánítja akkor is, ha egyébként bármily illetéktétel alá eső ügyletet tartalmaznak, vagy okiratot foglalnak magukban és tekintet nélkül arra is, hogy azok Íróikat vagy cimzet.eiket bármily egyébként illetékalapot képező haszonhoz vagy jövedelemhez juttatják (III. Dijj. 59. tétel 4. pont). Mindössze az van kikötve, hogyha ezek a levelezések bíróságok előtt vagy, a bűnvádi eljárást és adóhatóságoknál való felhasználás esetét kivéve, más hivatalos célokra felhasználtatnak, az illető jogügyletekre és okiratokra nézve megállapított illeték alá esnek (id. tétel 5. pont). Ez az intézkedés, amelynek szándékos és tudatos volta iránt semmiféle kétség fenn nem foroghat, mutatja, hogy az akkori közigazgatás minden bürokráciája mellett mégis világosan látta az eleven élet követelményeit és a legsúlyosabb adóés illetékterhek elhelyezésénél is éberen őrködött afelett, hogy azok a gazdasági organizmust valahogyan mégis agyon ne nyomják. .. (Folytatjuk.)