Kereskedelmi jog, 1937 (34. évfolyam, 1-11. szám)

1937 / 4. szám - A váltóösszeg átszámítása

52 KERESKEbELMI JOG 4. sz. pontjára szükség van, mikor a létező jogszabály az új életviszonyok között felvetődött tényállás szempontjából nem a jogparancs szerepét tölti be, hanem jogelv gyanánt kezelendő, melyből kifejleszthető, sőt gyakran csak huzamosabb időn át tenyészthető ki az a jogszabály, melyre a változott körülmények között a jogrendnek szüksége lehet. Elég itt rámutatnom „Az adós tartozását megfizetni tartozik" jogszabályra, melyből mint elvből fejlődött ki a hatalmas valorizációs joggyakorlat és a joggyakorlatot kelő határok közé szorító törvény, vagy az értékállandósági kikötésre mint a gyakorlat által feltárt tény álladók i elemre, mely ugyanebből a jogszabályból, mint elvből sarjadt a külföldi valutaleértékelések hatására. Mindezen szabályok olyan ténykörülményeknek köszönhetik létezésüket, melyekre „Az adós tartozását megfizetni tartozik" jogszabályalkotója annak idején nem gondolhatott. Jellemző a gazdasági élet hullámzására és az újszerű események változására, hogy a joggyakorlat által kitermelt jogszabályszükséglet túlnyomóan a teljesítés mikéntjének kérdésében nyilatkozott meg. A igyakorlat által alkotott jogszabályok és az alapul szolgáló irtott jogszabály egymáshoz való jogviszonya tekintetében megállapítható az, hogy a gyakorlat e szabályokat gyakran csupán az élő jogszabály értelmezésével1 támasztja alá. így a koronaromlás idejében, mikor a rosszhiszemű váltóadós a per húzására törekedett és a Vt. 37. §-ára támaszkodva a késedelmes fizetés folytán a hitelező rovására lényeges előnyökre tett szert, a gyakorlat kimondotta, hogy az említett §. 2. bekezdésében előforduló „fizetési nap" kifejezés alatt nem a tényleges fizetés napja, hanem a váltóban kitett fizetési nap, vagyis a váltó lejárati napja értendő ugyan, de e szabály nem nyer alkalmazást akkor, mikor az adós alaptalan kifogásokkal a per befejezését késlelteti és ezzel a fizetést szándékosan kitolja, tehát ily esetben az adós a tényleges fizetés napját megelőzően utolszor jelzett árfolyam szerinti átszámítással' köteles fizetni (C. 426/19)25). Viszont mikor e igyakorlat alapján a váltóadós a külföldi valuták áresése következtében ismét lényeges előnyökre tett szert, kimondotta, hogy a Vt. 37. §-ában is használt „fizetési nap" kifejezése alatt a váltóban kitett fizetési idő, vagyis a váltó 'lejárati napja értendő, idegen pénznemre szolgáló váltókövetelés esetében tehát az idegen pénznemnek a lejárati napot követő értékcsökkenése a váltóadós javára nem szolgálhat (C. 6053/1923). A gyakorlat e szabályalkotási módja, bár keletkezését és eredményét tekintve, szükséges és fölöttébb hasznos volt, mégsem meggyőző és bár szorosan követi a gazdasági események által előállott helyzetet és a hirtelen előállott rendezetlen jogviszonyokat célszerűen rendezi, elvi tekintetben bizonyos ingadózást mutat, ami váltójogról lévén szó, zavaróan hat. Legutóbb a kir. Kúria ugyancsak a teljesítés kérdésében és a Vt. 37. §-ára való hivatkozással időszerű és igyakorlati szempontból nagyfontosságú kérdésben hozott elivi jelentőségű döntést, hogy ugyanis a Vt. 37. §-ának 2. bekezdése kényszerítő jellegű szabályt állít-e fel és kizárja-e a felek megállapodásának hatályosságát a teljesítésnek eltérő módon való szabályozása tekintetében; vagyis hogy az idegen, de nem effektív valutában kifejezett váítóösszeg átszámítása tekintetében a Vt. 37. §-ának második bekezdésében foglalt attól a szabálytól, hogy az átszámítás a fizetés (a váltólejárat) napját megelőző napon jegyzett árfolyam középáraként kell hogy történjék, a fe'Iek közös akarattal eltérhetnek-e? Ma, mikor a külföldi fizetési eszközökben kifejezett kötelezettségek körül felmerült viták előterében rendszerint az a kérdés áll, hogy vájjon a külföldi fizetési eszköz leértékelése előtti állapotában vállalt fizetési kötelezettség milyen árfolyamon teljesítendő, a felvetett kérdés időszerű és mégis meglepő, mert a szigorú váltójogi szabályoktól való eltérés a jogász szemében mindig idegenszerűen hatott. Igaz ugyian, hogy a KT. 326. §-« lényegében ugyanazt mondja, mint a Vt. 37. §-ának második bekezdése és az ott kifejlődött gyakorlat váltójogi kérdésekben is megállná a helyét, azonban a kereskedelmi ügyleteknél az átszámítás tekintetében elsősorban a felek akarattá irányadó és a tételes törvény csak akkor jöhet alkalmazásba, ha a feleknek a fizetendő árfolyamra irányuló akarata meg nem állapítható, viszont a váltóval fedezett kötelezettségek tekintetében a Vt. rendelkezései a felek eltérő szándékát általában kizárják. A kir. Kúria e kérdésben P. VII. 5172/1936. számú ítéletében kimondotta, hogy olyan váltóbirtokosokkal való jogviszonyban, kik a váltót a forgalomban jóhiszeműen szerezték és akikkel szemben egyedül a váltó tartalma irányadó, a Vt. 37. §-ának szabálya feltétlenül alkalmazást nyer, ott azonban, ahol a váltó alapjául szolgáló ügyletből folyóan egymással közvetlen viszonyban álló felek állanak szemben,, nincs akadá'lya annak, hogy a felek valamelyike a váltón kívül létrejött oly megállapodásra hivatkozhassék, améllyel a váltóban megjelölt idegen pénznem miként való lerovásának kérdését szabályozták. A Kúria tehát különbséget tesz azok között, akik átruházás útján szerezték meg a váltót és azok között, akik az alapügyletben mint