Kereskedelmi jog, 1937 (34. évfolyam, 1-11. szám)

1937 / 3. szám - A dollárvalorizáció kérdéséhez

40 KERESKEDELMI JOG 3. SZ. immár azt az egyedül helyes álláspontot, melyet az idegen pénznemekben keletkezett tartozásokra vonatkozó jogi rendezés egysége és a jogbiztonság érdekében elfoglalni kell, nevezetesen azt, hogy kizárólag a felek szerződési szándéka irányadó. A kir. Kúria, illetve a magyar jogszolgáltatás épúgy mint az infláció alatti és utáni valorizációs időkben, meglehetősen hosszú úton jutott el ehhez a ponthoz. Ennek az útnak állomásai voltak: 1. A pengő iránti bizalmatlanság sujtása, 2. A Vt. 37. §-ának értelmezése, 3. A Kt. 326. §-ának értelmezése, 4. A jelzálogi törvény végrehajtási rendeletének (24.000,11929. I. M. 16. §.) értelmezése. A bíróságok és pedig a perenkívüli ügyek felfolyamodási tanácsa, a telekkönyvi hatóság és a perbíróságok aszerint indultak ki az egyik, vagy másik törvényszöveg értelmezéséből, amint a marasztalást, illetve a fizetési kötelezettség megállapítását a kikötéskori, vagy a fizetéskori értékben szándékoztak megállapítani. Már többizben reámutattam arra, — úgy ennél a kérdésnél, mint a bírói gyakorlat egyéb labilis területein, pl. a lelki kényszer megállapítására vonatkozó gyakorlatnál, a gazdasági lehetetlenülés kérdésénél, stb., — hogy a bíróságoknak ez a „jogszabályválogatása" („elekciója"), — hogy ugyanis olyan törvényt, vagy olyan „jogszabályt" keresnek az indokoláshoz, amely az eleve elhatározott rendelkezésnek megfelel, — csak a jogbiztonságba vetett bizalmat és a jogszolgáltatás zavartalanságát befolyásolja hátrányosan. Ha nincs olyan jogelv, mely egyedül és kizárólag irányadó valamely kérdés eldöntése szempontjából, akkor a „jogszabályértelmezések" a legkülönbözőbb ítéleteket teszik lehetővé, ami nem jelenti azt, hogy a különböző ítéletek valamelyike feltétlenül helytelen. Lehetnek különböző ítéletek ellentétességük dacára is helyesek. De a helyesség vagy helytelenség kérdését nem aiz ítéleti indokokban foglalt érvekből kell ilyen esetekben levonni, hanem abból a magasabb, vagy bensőbb rációból, amely az ítéleti indokokban nem jut kifejezésre, hanem azok mögött van elrejtve. Ha ez a ráció, illetve ez a valóságos indok napfényre jut, akkor megszűnik a bizonytalanság és megszűnik a jogbiztonságba vetett bizalom megrendülése is. Ilyen megvilágosodás az idegen pénznemben kikötött tartozások kérdésében annak világos kifejezése, hogy a felek szándéka vizsgálandó. Ha a felek szándéka arra irányult, hogy a tartozás értékállósága biztosíttassék, akkor a kikötéskori értéket kell a hitelezőnek kapni, ha viszont a felek szándéka az volt, hogy a hitelező valóságos idegen fizetési eszközt kapjon (mert ilyenre van szüksége, pl. mint exportőrnek), akkor a fizetéskori ellenérték jár neki. Ennek az egészen nyilvánvaló és kézenfekvő szabálynak első fele van a kir. Kúria EL alatt idézett ítéleteiben kifejezve. A belföldi ügyletkötő felek közötti jogviták kérdését tehát ezek az ítéletek egész világosan és olyképpen döntik el, hogy minden „jogszabályértelmezés" feleslegessé válik és a jogkérdés felvetése és eldöntése tiszta. A kir. Kúria I. alatt idézett ítélete in merito kétségtelenül szintén egészen helyes, de az indokolás onnan meríti az anyagot, ahonnan az ellenkező álláspont megindokolásához is anyagot lehetne meríteni, nevezetesen az Északamerikai Egyesült Államok legfelsőbb törvényszékének határozatából. Ha az Északamerikai Egyesült Államok legfelsőbb törvényszéke alkotmányellenesnek és érvénytelennek nyilvánította az USA kormányának azt a rendelkezését, hogy a dollár újraértékelése előtt kötött dollárügyletek a dollár újraértékelése után is olyképpen szüntethetők meg, hogy az újraértékelt dollár egyenlőnek vétettik a régi dollárral, vagyis ha az Amerikai egyesült Államok legfelsőbb törvényszéke kimondotta, hogy nem lehet az új dollárt a régivel egyenlőnek tekinteni és azzal a régi dollárban keletkezett tartozást rendezni, akkor ebből éppen nem az következik, amit a kir. Kúria az Ítélet rendelkező részében kimond, hogy t. i. az amerikai betevő cégnek a budapesti takarékpénztártól a kivétkori árfolyamú pengőösszeg jár; ha ugyanis a kir. Kúria az Amerikai Egyesült Államokbeli jogállapotot tekinti irányadónak és azt vizsgálja, hogy az USA törvényhozása és az USA elnökének proklamációja értelmében a régi dollár egyenlő-e az új dollárral, akkor egy lépéssel tovább kell menni és nemcsak ezt kell vizsgálni, hanem azt is, hogy az amerikai legfelsőbb törvényszék álláspontja szerint az új dollárral a régi dollárban keletkezett tartozások rendezhetők-e. Az az ítéleti indok tehát, hogy az amerikai törvényhozásnak és az USA elnökének proklamációjából — tehát külföldi jogszabályokból — eldöntendő az a kérdés irányadó, hogy a régi dollár azonos pénzegység-e az új dollárral, nem egyéb mint indok-keresés annak az ítéleti döntésnek a megalapozására, hogy a betevőnek a betét összege a kivétkori pengőértékben jár. Az ítélet mögött megint csak ott látjuk azt az elrejtett és egyedül helyes gondolatot, hogy mi volt a szerződési szándék. Annak az amerikai pénzintézetnek, amely dollárbetétet helyez el, nincs más szerződési szándéka, mint az, hogv valóságos dollárt, vagy azzal egyenlő értékű más pénzértéket kapjon vissza — természetesen feltéve, hogy az ezzel ellenkező szerződési szándék nem bizonyíttatik. —