Kereskedelmi jog, 1937 (34. évfolyam, 1-11. szám)

1937 / 11. szám - Kuncz Ödön: A Magyar kereskedelmi és váltójog (3. kiadás)

174 KERESKEDELMI JOG 11. PZ. kább légnemű az anyag ahhoz, hogy határozott formába legyen önthető vagy hogy akár csak megfogható is legyen. Ilyen korban időtálló rendszert teremteni a lehető legnehezebb feladat. Sikeres elvégzése a tudományos író tökéletes anyagismeretén kívül valami olyan magasrendű megérzésének: intuíciónak bizonyítéka, ami csakis a valódi, isteni eredetű tudományt jellemzi. Kuncz Ödön könyvének harmadik kiadásánál elsősorban a rendszer változatlansága tűnik fel. A keretek változatlanok. Vájjon mi ennek a szinte hihetetlen eredménynek tanulságnyujtó magyarázata? A rendszer önmaga válaszol erre. A szerző az igazán nagy jogásznak, a Iheringnek utódaként helyesen értékelte a jogszabályt. Elismerte, de túl nem becsülte. A szabály mögött mindig a problémát kereste. S így nem szorítkozott arra, hogy törvénykommentárt írjon, hanem problematikát dolgozott fel. Úttörő szerepe volt e?zel a Nagy Ferenc kimondottan legális rendszere nyomán haladó magyar kereskedelmi jogtudományban. A kereskedelmi jog problematikája kettős volt: gazdasági és jogi egyaránt. Kuncz Ödön könyvén vörös fonalként halad végig ennek felismerése, mindenütt külön ismerteti a jogintézmények gazdasági alapjait, amelyeknek egy-egy ország törvényhozása csupán egyik lehetséges, de nem kizárólagos megoldása. Természetesen túlnyomó részt a hazai megoldások tárgyalása foglal el, de emellett sor kerül a nevesebb külföldi megoldásokra, a nemzetközi egyezményekre, a hazai reformtervekre, a de lege ferenda megoldásokra is. A gazdasági kérdések ismertetése csonka volna megfelelő statisztika nélkül, igen szemléltető és hasznos módon alkalmazza tehát a statisztikát is, pld. az egyes kereskedelmi társasági formák elterjedésének leírásánál, a részvénytársaságok alapőtkeemelésével kapcsolatban keletkező elővételi jogok nálunk szokásos gyakorlása következményeinek taglalásánál. A gazdasági problémákat fölveti, ismerteti, de mindig megmarad jogásznak. Nem téved gazdaságelméleti, vagy politikai viták útvesztőjébe. Ezt a jogászi önmérsékletet programként tűzi ki, amikor a szövetkezet gazdasági lényege és jelentősége körüli nézeteltérésekkel foglalkozik. A gazdasági jog minden művelője megszívlelheti felfogását, amely szerint a jogászt sohasem azok a célok érdeklik, amelyeket egy-egy társadalmi mozgalom tűzött zászlajára és nem azok a különbségek, amelyeket eme mozgalmak eredményeinek gazdasági alapszerkezete tűntet fel, hanem érdekli elsősorban az organizáció, a vállalkozó \agy egyéb forma, az a jogi ruha, amelyben a mozgalmak és eredményeik jól érzik magukat és legális céljaikat megvalósítani képesek. És — folytatja — a jogásznak meg kell találni azt az alapot, amelyen ezeket az eredménveket közös nevezőre hozhatja, ha csak nem akarja a társadalmi és gazdasági életnek valamelyik fontos jelenségét törvényen kívüli álapotban hagyni. Ezt az igazi jogászi feladatot, az életnek és a jogeszmének kapcsolatbahozását mintaszerűen oldja meg a könyv. írója vérbeli jogász létére semmitől sem irtózik annyira, mint a törvénytelenségtől, a törvényen kívüli állapottól. Ebbe a pompás, jövőbelátó szemmel megrajzolt rendszerbe könnyen illeszkedik bele a második kiadás óta eltelt évtized jogfejlődése. Vonatkozik ez egyaránt irodalomra, bírói gyakorlatra, jogszabályalkotásra. A munka hiánytalanul tartalmazza a teljes magyar és külföldi irodalmat. Eltérően a szokásos hazai, alkotásoktól, nemcsak német, hanem francia, angol, amerikai, olasz, és egyéb forrásokból is merít. Az idézett művek megválogatásánál csakis a valódi érték az irányadó szempont. A felsorolt írók rendje igen széles, — az Kjalmar Schach-tól Hilferding-ig terjed. A hazai bírói gyakorlat kimerítő feldolgozásban részesült: méltatásban, elismerésben, bírálatban. Természetesen maradéktalanul megvan az újabb törvényalkotásaink dogmatikája is. Ezeknek a törvényalkotásoknak előkészítésében, szövegezésében és igen gyakran propagálásában mindig nagy, sőt ismételten oroszlánrész illette a szerzőt, aki törvénytárunkat sokszor egyoldalú gazdasági érdekeket képviselő jelentős hatalmi tényezőkkel szemben erős harcok árán is gazdagította. A második kiadás megjelenése óta gazdasági jogfejlődésünk legjelentősebb eredményei az új karteltörvény, a korlátolt felelősségű társaság meghonosítása és a részvényjogi bírói gyakorlat új útjai voltak. A gazdasági versenyt szabályozó megállapodásokról szóló 1931. évi XX. t.-c. eddig talán kisebb szerepet játszott, mint gondolni lehetett volna. Azok a szervek, amelyeknek ez a törvény nagyobb diszpozitív jogkört nyújtott, megbecsülték a gazdasági élet autonómiáját és nem használták ki teljes mértékben a nekik nyújtott jogosítványokat. így a törvény értelmezése tekintetében kifejlődött bírói gyakorlat sem túlságosan gazdag és ma még aligha lehet végleges képet alkotni a törvény funkcionálásáról. De máris nyilvánvaló, hogy menynyire mélyenjáró és mennyire helytálló a szerzőnek a törvény első szakaszáról szóló bírálata. Ez első szakasz, amely állítólag csak körülírni és nem definiálni akar, mégis definál, még pedig nem a legszerencsésebb módon és igen bőbeszédűen. Ennek a bőbeszédüségnek volt aztán következménye a márkacikk megállapodása körüli jogbizonytalanság, amely már 1935-ben új rendelet közzétételét tette szükségessé. A részvényjogi bírói gyakorlat eredményei közül erősen bírálja a szerző a szavazójog átruházása tekintetében kifejlődött judikatúrát. Felsőbíróságaink nem egészen következetesek akkor, amikor egyfelől kimondják, hogy az elzálogosító nem ruházhatja át érvényesen a zálogbirtokosra zálogbaadott részvényei alapján őt illető szavazójogot, amivel meggátolják azt, hogy a zálogbirtokos jogos érdekeit a részvénytársagokkal szemben esetleg nem egészen jóhiszeműen eljáró többi részvényessel szemben megvédhesse, másfelől érvényesnek minősíti a szavazójogoknak képviselő útján való gyakorlása céljából díjazás ellenében történő megszerzését. Pedig épen az utóbbi eljárás teszi lehetővé, hogy a nomád részvényesek helyett olyanok befolyásolják döntően a vállalat sorsát, akik abban megfelelő anyagi kockázatot nem vállaltak. Szerző hitet tesz a nagyrészvényes felelősségének megállapítása mellett úgy, amint azt az 1930. évi V. t.-c. 41. §-a már kodifikálta. Az általános magánjogi szabályozásra való utalással mutat utat az e tekintetben még habozó judikatúrának, amely kissé bátrabb fellépéssel számos igazság-