Kereskedelmi jog, 1937 (34. évfolyam, 1-11. szám)

1937 / 9. szám - A szolgálati találmány

136 KERESKEDELMI JOG 9. sz. felsorolt pontok között azonban nem szerepelnek, rendeletileg ne lennének szabályozhatók; ez esetben pedig a taxatív felsorolás felesleges, sőt bizonyos körülmények között zavaró is, mert általában, törvénytechnikai szempontból exemplicite kellelt volna felsorolni az egyes rendeletileg szabályozandó kérdéskomplexumokat. Egyébként utalok a törvény szövegére (12. §.) a rendelettel szabályozandó kérdéseket illetőleg. Elgondolásom szerint a legtöbb vitás kér'dés akörül fog fennforogni, hogy melyek azok a feltételek, melyek megléte esetében a szolgálati idő folytonosnak tekintendő. A kibocsátandó rendeletnek tehát világos intézkedésieket kell majd magában foglalnia, hogy pl. üzletátruházás esetében az előző munkaadónál eltöltött idő az új munkaadónál eltöltött időhöz hozzászámítandó-e, hogy sztrájk vagy kizárás mennyiben szakítja meg a szolgálati időt, hogy mi a helyzet, ha a szolgálati szerződést a munkaadó bontja fel és pedig közvetlenül a magasabb szabadságidőre jogosító (időpont elérése előtt, hogy a felmondási időre való tekintet nélkül elbocsátottnak a felmondási időre járó fizetésen kívül jár-e fizetés a szabadságidőre, stb. Külön ki kell még emelni a törvény 15. §-át, melynek értelmében: ,,a m. kir minisztérium a kereskedő vagy iparos vállalatában alkalmazott tisztviselők vagy kereskedősegédek felmondási jogviszonyaira és végkielégítésére fennálló jogszabályok hatályát rendelettel kiterjesztették olyan alkalmazottakra, akik szakképzettségüknél vagy egyéb körülményeknél fogva a közönséges munkát lényegesen meghaladó fontosságú munkakört töltenek be." Évtizedes panaszok voltak és vannak atekintetben, hogy méltánytalan, hogy az 1910/1920 M. E. sz. rendeletnek a felmondási időre és a végkielégítésre vonatkozó aránylag kedvezőbb rendelkezései nem nyerhetnek alkalmazást olyan munkavállalói kategóriákra, kik bár kereskedősegédeknek vagy tisztviselőnek nem minősíthetők, ennek dacára fontosabb munkakört töltöttek be. Ilyenek különösen pl. az ipari művezetők. Njiilván ezen az anomálián kíván segíteni a fentidézett §. A törvényszöveg kifejezetten ugyan nem utal az 1910/1920. M. E. sz. rendeletre, azonban kétségtelen, hogy ezen rendeletnek a felmondási időre és végkielégítésre vonatkozó rendelkezéseit tartja szem előtt; ebből mármost az következik, hogy en bloc nem terjeszthetők ki az 1910/1920. M. E. sz. rendelet összes intézkedései más alkalmazotti kategóriákra, hanem csak kizárólag azok, melyek a felmondást és végkielégítést érintik. Nem egészen világos a megbeszélt 15. §. atekintetben, hogy a fenti kiterjesztés lehetőségének előfeltételét képezi-e, hogy ezeknek az alkalmazottaknak is kereskedő vagy iparos vállatában kellett légyen szolgálatot teljesíteni. A §. általában „alkalmazottakra'' való kiterjesztésről szól. A logikai értelmezés szerintem amellett szól, hogy a kereskedő vagy iparos vállalatában való alkalmaztatás mint előfeltétel szerepel. A fentiekben kívántam vázlatosan megtenni észrevételeimet, csakis kizárólag a törvény jogi vonatkozásait illetőleg; nagy jelentősége van azonban annak közgazdasági és szociálpolitikai szempontból is; azonban ezek a vonatkozások és ezeknek hatásai a törvény életbelépése és gyakorlati alkalmazása után lesznek inkább lemérhetők. A szolgálati találmány Irta: dr. Hoff György, ügyvéd. Szabadalmi jogunk alaptétele szerint a szabadalom a találmány szerzőjét vagyis a feltalálót, illetve ennek jogutódját illeti meg. (Sztv. 5. §. 1. bek.). E szabály alól kivétel áll lenn az alkalmazottak által szolgálati feladatkörükben feltalált találmányok tekintetében. Az ilyen, ú. n. „szolgálati találmány"-ok szabadalma ugyanis a feltaláló munkaadóját illeti. 1. Mielőtt e tétellel közelebbről foglalkoznánk, tisztáznunk kell a szolgálati találmányok fogalmát és el kell azt választanunk az alkalmazotti találmányok egyéb kategóriáitól. A köz- vagy magánalkalmazásban álló személyek által feltalált találmányok ugyanis három csoportba sorozhatok. a) Az első csoportba azok a találmányok tartoznak, amelyeket valamely vállalat alkalmazottai szolgálati tevékenységük közben, közös munkával — rendszerint a vállalat korábbi tapasztalatainak vagy kísérleti eredményeinek felhasználásával, a munkaadó munkaeszközeinek és anyagainak igénybevétele mellett — dolgoznak ki olyképpen, hogy a találmány megalkotása nem vezethető vissza egy vagy több meghatározott személy feltalálói tevékenységére. Az ilyen találmányoknak nincsen apjuk. Annyian dolgoztak rajtuk, hogy a nemzés dicsőségét senkisem vindikálhatja magának. Ámde a találmányok tekintetében is érvényes az a tétel, hogy mater semper certa est. Az efféle kollektív munkával megalkotott találmányoknak anyja az a vállalat, amelynek üzemében a találmány megszületett. Éppen ezért az ilyen találmányokat üzemi találmányoknak (Betriebserfindung) nevezzük. Az üzemi találmányok tekintetében jogrendünk különös szabályokat nem állít fel.