Kereskedelmi jog, 1936 (33. évfolyam, 1-11. szám)

1936 / 3. szám - Utóforgatmány a kereskedelmi utalványon

40 KERESKEDELMI JOG 3. sz. törekvés vezette, hogy a különböző értékmérők zűrzavarán keresztül is az anyagi igazságot juttassák érvényre. Talán ezért hódított tért kezdetben az „értékállandóság" félreértésekre alkalmas, de tetszetős gondolata. Ma már azonban kétségtelen, hogy az egész értékállandósági ideológia csak zavarólag hat és tévedésekre vezet. Igen örvendetes fordulat előjelének tartom ebből a szempontból a kir. Kúria egy legeslegújabb határozatát19, amely (egyelőre limitált témakörben) egy biztosítási dollárklauzula kapcsán, nem a „változatlan pengőösszeget" és nem is a szerződéskori „régi dollár" ellenértékét, hanem csak a mai dollárárfolyamot ítéli meg. Az indoklás gondolatmenete itt meglehetősen egybevág egy olasz jogászkörökben közismert 1934. évi elvi jelentőségű határzattal.20 Sőt magában Németországban is van egy egészen új keletű felsőbírósági határozat, amelyet talán valamely fordulat elő jelének lehet tekinteni.21 Nagyon is időszerű tehát ezzel a kérdéssel behatóan foglalkozni és a magyar bírói gyakorlat további fejlődését ebben a kérdésben gondos revízió tárgyává tenni. Utóforgatmány a kereskedelmi utalványon írta: dr. Goldberger József, budapesti ügyvéd. Az uralkodó tudományos álláspont szerint a kereskedelmi utalványra az óvási határidő letelte után vezetett forgatmánnyal az utóforgatmányos a forgató jogait szerzi meg, tehát a forgatóval szemben érvényesíthető kifogások a forgatmányossal szemben is felhozhatók.1 Ez a nagytekintélyű álláspont a Váltótörvény 14. §-ára hivatkozik. Szerinte az utóforgatmány váltójogi szabályai az utalványra is állanak. Az uralkodó felfogással szemben engedtessék meg nekem, hogy ellenkező véleményemet megindokoljam: A K. T. 296. §-a önállóan és kimerítően szabályozza a forgatás joghatását és az idézett szakasz ?). bekezdése szerint „az adós csak oly kifogásokkal élhet, melyek magán az okiraton, vagy a közte s az okirat birtokosa közt fennforgó viszonyon alapulnak". 19 C. VII. 2132/1935. (Keresk. J. 1936 febr. 2. sz. 20 A Corte d'Appello di Milano 1934 júl. 19-i határozatában, a Soc. Ital. deH'Aluminio (S. I. D. A.) perében többek között kimondotta, hogy: „a régi dollár" fogalmilag megszűnvén és megszűnvén annak tőzsdei árjegyzése, nem lehet a felek szerződési akaratát erre vonatkoztatva meghatározni stb. (.. . venuta menő la quotizione di borsa del „vecchio dollaro", non si violano la volontá delle parti ed i eriteri di determinazione ecc.) 21 Reichsgericht II. 376/1935: „Wenn die Klagerin auf eine Fremdwáhrung ohne Goldklausel abschloB, so muB sie die eingetretenen Folgen dieses Tuns tragen" (!). 1 Kuncz: A Magyar Kereskedelmi és Váltójog Vázlata. II. rész. 254. oldal, d) pont. A K. T. tehát nem tartalmaz a V. T. 14. §-ávaI egybeeső jogszabályt, ellenkezőleg, olyan normát ad, mellyel a kereskedelmi utalvány értékpapírjellege töretlenül, megszorítás nélkül jut kifejezésre. A 296. §-ból tehát evidenter az uralkodó felfogással ellentétes álláspont következnék. Az uralkodó felfogás nem is a 296. §-ra támaszkodik, hanem a 298. §-ra, amely a váltótörvény egyes intézményeit (fizetés végetti bemutatás, fizetés, óvás, előzök értesítése, fizetési visszkereset, elévülés, megsemmisítés) a kereskedelmi utalványokra kiterjeszti, azaz a kereskedelmi utalványra vonatkozólag tovább utal a váltótörvény taxatíve felsorolt intézményei által összekapcsolt egyes jogszabályokra. Ha valamely jogszabály egy másik jogszabályra utal, ezzel azt akarja elérni, hogy a megjelölt jogi norma kerüljön alkalmazásra. Azt kell tehát vizsgálnunk, hogy a törvényhozó a 298. § alkotásakor mely jogszabályokat jelölte meg. A K. T. 1875 május 16-án szentesíttetvén, a törvényhozó csak olyan intézményekre és jogszabályokra utalhatott, amelyek ekkor már léteztek. Nem utalhatott még nem létező intézményekre és jogszabályokra. Nem utalhatott a K. T. 298. §-a olyan jogintézményre, olyan jogszabályra, olyan megszorításra, amelyet akkori jogunk nem ismert; hiszen a törvényhozó előtt valamely konkrét szabálynak kellett akkor lennie, amikor erről, mint alkalmazandóról beszélt. Minthogy pedig a V. T. 1876 június 5-én szentesíttetett, minthogy továbbá 1876 március 2-a és május 8-a előtt — amikor Teleszky István javaslatára a V. T. 14. §-a hosszas vita után reformként megszületett — senki sem láthatta előre, hogy a V. T. 14. §-ában foglalt jogszabály valaha jogszabály lesz, világos, hogy a K. T. szentesítésekor: 1875 május 16-án a törvényhozó nem akarhatta, hogy a Váltótörvény 14. §-a a kereskedelmi utalványra is alkalmaztassék. A K. T. 298. §-a tehát nem utal a Válóttörvény 14. §-ára. A Váltótörvény 14. §-a semmikép sem támasztja alá az uralkodó — szerénv véleménvem szerint helytelen — tudománvos álláspontot Mas kérdés, hogy a K. T. alkotásakor volt-e akkori váltójogunkban a V. T. 14. §-ával analo° jogszabály, és ha ilyen lett volna, hatálvon kívül helyezte-e azt a K. T. 296. §-a? A régi Váltótörvény (1840. évi XV. t.-c.) 29. §-a szerint a forgatmány „foganatja pedig az, hogy a forgatmányos a forgatónak minden" jusaiba és váltókíváltságaiba lép, sőt ellene olv ' kifogással eliu nem lehet, mely a panaszlottnak egv harmadik szemellyeli viszonyaiból eredő". A régi váltótörvénynek „a hátiratról és kezességről" szóló 4. fejezete az utóforgatmányra vonatkozólag különleges szabályt nem'tartalmaz, habár a meghatalmazási forgatmány és engedmény joghatását szabályozza. Rá kell azonban mutatnom arra, hogy a régi bírói gyakorlatban olyan döntés is akadt,' amely különbséget tett a rendes és utóforgatmánv joghatása között és hogv az országbírói értekezlet egyik tagja (Széher Mihály) szerint az utóforgatmánynak engedményi a joghatása.2 Bizonytalan tehát, hogy a K. T. alkotása előtt ! Az országbírói értekezlet. Pest, 1861. I. k. 146. old.