Kereskedelmi jog, 1935 (32. évfolyam, 1-11. szám)

1935 / 4. szám - Az 1934. év munkajogi gyakorlata

4. sz. KERESKEDELMI JOG ól Az 1934. év munkajogi gyakorlata Irta: Dr. Berezel Aladár A tavalyi év munkaügyi gyakorlatával kapcsolatban elsősorban a következőket kell megemlítenünk: A Kúria II. (munkaügyi) tanácsának az 1934. év elején az előző évekről származó olyan nagy restanciája volt (az akkori nagy ügyforgalom folytán), hogy azt a szokásos időtartamon belül egy tanács képtelen volt feldolgozni. Erre való tekintettel a Kúria elnöke minden polgári tanácsra (kivévén az V., az ingatlanokra vonatkozó perekben ítélkező tanácsot) 35—35 munkaügyi pert szignált át, hogy ezzel a II. tanácsot nagy mértékben tehermentesítse. Előállott tehát az a helyzet, hogy az elmúlt évben a Kúrián — átmenetileg — 6 tanács foglalkozott munkajogi problémákkal. Sikerült elérni ezzel azt, hogy a szaktanács most már relatív értelemben vett rövid terminusokat tűzhet ki a perek felülvizsgálati tárgyalásra. (Hogy ez mit jelent alkalmazotti perekben, azt nem szükséges bővebben kommentálni, de megemlítjük azt is, hogy az új darabok száma egyébként is erős csökkenést mutat a megelőző évekéhez képest.) Az ítélkezés érdemi részét illetően megállapítható, hogy valamennyi tanács döntése a legszorosabban simult a II. tanács kijegecesedett, kiforrott gyakorlatához, amely gyakorlatról ma már — en bloc — csak a legnagyobb elismerés hangján beszélhetünk. Csupán egy kis részletkérdés tekintetében tudjuk, hogy a III. tanács más álláspontra helyezkedett, a 2867/1933 sz. ítéletben kimondván, hogy a munkaadó által a munkavállaló helyett rendszeresen fizetett adók a végkielégítés kiszámításának alapjául szolgáló összegbe be nem számíthatók. A döntések közül figyelmet érdemelnek a következők: A szolgálati szerződés tekintetében gyakran felmerülő problémát old meg a C. II. 5504/1933 sz. ítélet, amikor kimondja: „A szolgálati szerződés a jogviszony személyes vonatkozásainál fogva, erre irányuló szerződéses kikötés nélkül, rendszerint sem a munkaadó, sem az alkalmazott részéről egyoldalúan harmadik személyre át nem ruházható. Ez a szabály azonban merev alkalmazást nem nyerhet abban az esetben, amidőn két részvénytársaságnak vagy két szövetkezetnek a K. T. 208. §-a, illetőleg 247. §-ának 3. pontja értelmében való egyesüléséről van szó, s a beolvasztó társaság a beolvadó társaság által kötött szolgálati szerződésnek változatlan teljesítésére és fenntartására, az alkalmazott jog- és hatáskörének sérelme nélkül hajlandó és amikor ez az új munkaadó tőkeerősebb és nagyobb üzletkörrel biró vállalat, mint aminő a régi volt, és így az egyesülés maguknak az alkalmazottaknak az érdekét is szolgálta, és amidőn nincs adat annak a feltevésére sem, hogy a felperes csak a régi munkaadója személyére, jogi személyiségének egyéni jellegére való tekintettel vállalta volna a szolgálatot." A budapesti Tábla döntése szerint: ,,A meghosszabbított szerződésre, amennyiben felek máskép nem egyeznek meg, az eredeti feltételek az irányadók; nem sért jogszabályt tehát a fellebbezési bíróságnak az a döntése, hogy a szerződésnek a felmondási időre vonatkozó rendelkezése érvényben maradt." P. XXI. 13.801/1933. A C. II. 5017/1933 sz. ítélet értelmében: „A szolgálati viszony időbeli korlátoltsága, meghatározott időre szóló jellege akkor sem változik, ha a felek a kikötött felfüggesztő feltételt elejtik, mert ebben az esetben a háromévi időtartamot az alkalmazásbavétel napjától kell számítani." A döntés helyessége vitatható, mert ellenkezik a határozott időre szóló szolgálati viszony szubsztanciájával, nincs figyelemmel az 1910/1920 M. E. sz. rend. 4. §-ának kógens rendelkezésére, de részben ellentétben áll ugyanennek a tanácsnak P. II. 1707/1931 sz. ítéletével is. (L. a „Munkajog" 1934 3. számában megjelent cikkünk kapcsán közölt döntést.) Az illetmények tekintetében a szabadságmegváltási összeget illetően nagy fontossággal bír a C. II. 5503/1932 sz. ítélet, amely szerint: ,.A szabadság rendeltetése az alkalmazott pihenése és üdülése, ennélfogva a megváltás alá eső szabadságnak a szokásos időben igénybe venni szokott pihenési időt kell tekinteni. Nem esik ezzel a szabadsággal azonos tekintet alá az a felmondási idő, amely alatt az alkalmazott szolgálatait a munkaadónak rendelkezésére bocsátotta ugyan, de az utóbbi azokat egyoldalúan igénybe nem vette, hanem az alkalmazottat a szolgálat alól felmentve, vele szemben a szolgálati viszonyt idő előtt megszüntette. Midőn tehát a felperes az 1930. évben nyári szabadságát igénybe nem vette és ezért részére az alperes 1000 pengő szabadságmegváltást megállapított, és arra 300 pengő részfizetést teljesített, ezzel a szabadságmegváltás iránti igény létrejött és attól nem foszthatja meg a felperest az a körülmény, hogy az alperes a felmondási időnek az 1930. évi október hó 1-étől kezdődő és ezen év végéig terjedő részére a felperes szolgálatait igénybe nem vette. A felperest tehát az 1000 pengőből még hátralékos 700 pengő megilleti." A C. II. 5303/1932 sz. ítélet kimondja, hogy a fizetési előleg nem kölcsön, hanem előre felvett fizetés és ennek folytán nem esik a beszámítás szabályai alá. A felmondási jog körében figyelmet érde-