Kereskedelmi jog, 1935 (32. évfolyam, 1-11. szám)

1935 / 5. szám - A lerovó pénzérték "kifejezett" kikötése

5. sz. KERESKEDELMI JOG 6.7 Willensabsicht, die ebenso durch Worte, wie durch Tatsachen sich aufdrangender Schlüssigkeit erfolgen kann." Ebből a szemléből annyi elsősorban és mindenesetre tanulságul levonható, hogy a német törvényhozónak az ő gondolatát megérthetően kifejezésre juttatni nem sikerült, mikor „kifejezett" kikötést követelt meg. Arra tehát, hogy a mi törvényhozásunk, amely 1875-ben ezt a követelményt mellőzte, most ahhoz visszatérjen, bizonyára nem volt ok. Ha a mi törvényhozásunk a német törvénynek e tényálladéki eleme mögött felfedezett olyan gondolatot, amelyet magáévá óhajt tenni, akkor ennek a gondolatnak mindenesetre más formát kellene adni. Találni kell e gondolat számára olyan kifejezést, amely a törvény értelmezésének és alkalmazásának nem nehézségget okoz, hanem világosságot nyújt. Mert az semmiképpen nem lehet a gondos törvényelőkészítés célja, hogy a német szöveg átvételével nálunk is okot és alkalmat adjon olyan meddő kontroverziákra, aminők a német irodalomban lejátszódtak. A kérdés már most az, hogy mi lehet az a törvényhozói gondolat, amely annakidején a német törvényhozó és most újabban a mi törvényelőkészítésünk előtt lebeghetett? A törvényhozási előmunkálatok e tekintetben nemigen tartalmaznak anyagot. A régi német kereskedelmi törvénykönyv előkészítésével megbízott bizottság jegyzőkönyvei* szerint a bizottság egyhangú határozata olykép hangzott, hogy az általános váltórendtartás 37. cikkének szövege fogadtassék el. A váltótörvény 37. cikkében ugyanúgy, mint a mi váltótörvényünk 37. cikkének 2. bekezdésében „határozott" kikötés követelménye fel van véve. A váltó azonban formális okirat, scipturális kötelezettséget alapít meg, amelynek tartalma a váltólevéli szövegével van determinálva. A váltókötelezettséget a szerződő feleknek más módon kifejezésre jutó és felismerhető akaratából kiegészíteni vagy értelmezni nem lehet. Annak elbírálásánál szóbeli megállapodások vagy szóló cselekmények nem vehetők figyelembe. Ha tehát a váltótörvény határozott megállapodást követel meg, ennek legalább az a létjogosultsága van, hogy a kikötésnek magából a váltóból kell kiolvashatónak lennie. Hogy a valódi törvényhozói gondolatot még a váltóra nézve sem hozza felszínre a határozott kikötés követelménye, azt alább megkísérlem kimutatni. A mi polgári törvénykönyvünk 1914. évi törvényjavaslatának indokolása pedig nem is a váltótörvény szövegére hivatkozik, hanem * Protokolle der Kommission zur Beratung eines allgem. deutschen Handelsgesetzbuches. II. köt. Würzburg; 1858., 592. old. azt fejti ki, hogy a javaslat a „Kt. 326. § 2. bekezdésével egyezően feljogosítja az adóst, hogy külföldi) pénzértékben meghatározott, de belföldön fizetendő pénztartozását belföldi pénzértékben fizethesse, ha ennek ellenkezője kifejezetten ki nincs kötve (877. § 1. bek."). Az az eltérés tehát, amely a kifejezett kikötés megkövetelése kérdésében a Kt. 326. § és az 1914. évi törvényjavaslat 877. §-a között van, a javaslat és az indokolás szerzői előtt, úgy látszik, nem vált tudatossá. A véleményeknek az az eltérése, amellyel a német irodalomban találkozunk, nyilván arra vezethető vissza, hogy nem ismerhető fel olyan juris ratio, amely az effektív valuta fizetésére nézve akár valamely szigorú formának megszabását, akár a rendes értelmezési szabályoktól való eltérést javallná. Olyan jogrendszerben, amely az ügyletek tárgyának értékére tekintet nélkül a formátlan ügyletek érvényességét elismeri és az ügyletek értelmezése terén a feleknek kifejezésre juttatott valódi akaratát keresi, sajátságos közvetkezetlenség volna, ha éppen ennek az egy kikötésnek formájára vagy értelmezésére nézve térne el elvi állásfoglalásától. Ha magát a tartozást tekintet nélkül összegének magasságára, formátlanul vállalni lehet és a felek akarata kifejezhető konkludens magatartásukkal, akkor ennek a mellékkikötésnek a kedvéért akár alakszerűséget, akár az értelmezési szabályok külön szigorítását bizonyára nem kell előírni. Hasonlóképpen nem fogadható el helytállónak az a gondolat sem, amely a Reichsgericht idézett határozataiban jut felszínre, t. i., hogy a felek akarata különös mértékben kétségtelen megnyilvánulással jelentkezzék. Az ügylet tartalmát a pervitában a bíró a bizonyítékok mérlegelése alapján állapítja meg. Olyan kikötést, amelyet nem lát bizonyítva, nem fogad el ténymegállapításában. Ha pedig bizonyított tényekből, a kísérő körülményekből, a felek magatartásából megállapíthatónak látja a bíró a felek akaratának megegyezését, akkor nyilván adva van a kétséget kizáró, kétségtelen megnyilvánulás is. A szerződési akarat kétségtelen megnyilvánulásának hangsúlyozása ebben az irányban a bizonyítékok bírói szabad mérlegelésének korlátozását jelenti; ez pedig az effektív kikötés kellő mértékre redukált jelentőségében semmiesetre nem találja meg indokolását. Ebben az irányban tehát a törvényszöveg helyes értelme bizonyára szintén nem található meg. A probléma megoldását véleményem szerint a kirovó és lerovó pénznem ellentétében kell keresni. Ez az ellentét és az abból eredő minden következés előttünk, magyar jogászok előtt Grosschmid alapvető tanulmánya óta világosan áll. A német és a magyar törvényhozás meg-